Visszatérő kérdéskezdés, ha a feminizmus témája felmerül. Számos változatát ismerem – talán túl jól. Lehetek-e feminista - kérdezik a nők -, ha:

- ha sminkelek? ha szőrtelenítek? ha miniszoknyában járok? ha szeretem a tűsarkút? ha lakkozom a körmöm? ha festem a hajam? ha plasztikai műtétet végeztettem/akarok végeztetni magamon? ha hidzsábot hordok?

- ha szeretek főzni? ha a hagyományos nemi szerepek szerint élek? ha háztartásbeli feleség, otthonmaradó családanya vagyok/akarok lenni?

- ha – hogy utaljunk a nemrég megjelent könyvre – kedvenc színem a rózsaszín? ha szeretem a Disney-meséket? ha bulvárlapokat, vagy szerelmes ponyvákat olvasok? ha tetszik a Blurred Lines?

- ha szeretek alul lenni? ha nézek pornót? ha szeretem a BDSM-et? ha a testemből élek/éltem?

Mindjárt az elején szögezzük is le: lehetsz. Nem létezik ugyanis feminista szabályzat vagy feminista bíróság, amely a „feminista” feliratú jelvényeket osztogatja illetve visszavonja. 

Szóval akkor hurrá, minden belefér?

Ne dőljünk hátra, nem ilyen egyszerű. Azt szokás ilyenkor mondani, hogy „mindenki feminista, akinek fontos a nemek társadalmi, gazdasági és politikai egyenlősége” – én szeretem a kulturális és a magánéleti egyenlőséget is hozzátenni a definícióhoz. Ezzel együtt is túlzott leegyszerűsítés. A feminizmus nem elméleti vélemény, hanem gyakorlati életforma és közösségi cselekvés.

Mindenki keres valakit. De mindenki máshogy fogalmazza meg azt, hogy kit. Valakinek a „Nagy Ő” fogalma szimpatikus, másoknak a „társ”, „pár” kifejezés fejezi ki azt a karakterhalmazt, akivel a jövőt el tudja képzelni. Vajon mit takarnak ezek a szavak fejünkben? Ugyanazt keresheti mindenki csak más megfogalmazásban? Életünk mely szakaszában kereshetjük a Nagy Ő-t, és mikor a társat? Változik a szóhasználat és a tartalom marad, avagy éppen fordítva? Mindvégig ugyanazt keressük, csak huszonévesen máshogy fogalmazunk, mint a negyven felé közeledve?

Január 1. óta nem követem a magyar híreket, s csak rövid címsorokban, többnyire külföldi oldalakon találok utalásokat az országra, no és az ismerőseim megosztásaiból következtethetek dolgokra, annak ellenére, hogy az ismert magyar híroldalak mind le vannak tiltva a falamról. Akad bőven látnivaló, mert egy dolgot nehéz letiltani: a mémeket. Ezek a humorba csomagolt grafikus tartalmak dömpingszerűen jelennek meg, ha valami megrázó történik.

A napokban úgy láttam, megint a nőkkel kapcsolatban történhetett valami Magyarországon. Nem kellett sokat gondolkodnom: pár görgetés az idővonalon és e sejtésemet egy másik mém már igazolta is. Valaki ismét a nők méhe fölé emelte a mancsát, hogy lecsapja a Baby-Turn-On gombot. Mire észbe kapok, egy újabb rajzból láttam, hogy ház, kocsi, tévé és még ki tudja mi jár a jól üzemelő méhért cserébe.

Sokan mondják, hogy a nők a társadalom alapjai, különösen azon politikusok szavajárása ez, akik feltűnő kedveskedésükkel valószínűleg épp a lényeget próbálják eltakarni előlük. A valóság ugyanis az, hogy a nő nem alapja a társadalomnak, ellentétben a méhével, ami gazdasági attribútummal bír, s csak ennél fogva van társadalmi jelentősége is. Ez a nyers igazság különösen erős vonalakban rajzolódik ki, ha e mancsok gazdáinak gondolatmenetét tüzetesen végigkövetjük. 

Az ilyen üzletek anyagi kockázatai jól ismertek. De mi a helyzet a társaságiakkal?

Szerző: Laura Richards (szabadúszó bostoni újságíró)

A majomfiúk a vonatokat szeretik, a majomlányok pedig a lábasokat – akárcsak az embergyerekek, terjedt el a közelmúltban világszerte a hír. Ma reggel maga az index.hu írt erről egy nagy port kavaró cikket. De vajon igaz-e a hír? Vajon tényleg van tudományos alapja ennek a (gyanúsan szexistának tűnő) kijelentésnek? Cikkünkből kiderül.

 „Vállán cipelte ki a barátnőjét egy győri diszkóból a féltékeny férfi” – írja a Kisalföld.hu, már a címben megadva az elkövetőmentegető alaphangot. Kész csoda, hogy az elterjedt szokással ellentétben ezúttal legalább nem a „szerelmes” jelzővel illették az agresszort – noha a kérdés, hogy miért szinte tabu használni az „erőszakos” és a „bántalmazó” kifejezéseket a partnerüket birtokolni akaró férfiakra, továbbra is nyitva marad. Ahogyan az is, hogy a biztonsági őrök vajon miért nézték (ezek szerint) tétlenül a jelenetet. Bántalmazás esetén miért az az automatikus reakció, hogy biztosan egy „balhés párt” látnak, akiktől jobb is, ha a szórakozóhely mielőbb megszabadul? 

A portál szerint a férfi otthon lökdöste és bezárta a nőt, aki az eset után másnap elköltözött. Azonban, ahogy ez lenni szokott, ezzel nem szabadult meg a jogosultságtudattól túltengő volt élettársától. Többször újra kibékültek. Erre az elemre kaptak rá a kommentelők, kórusban leostobázva a sértettet. Úgy tűnik, még mindig nem mondtuk el elégszer: egyrészt:

Vettél virágot annak a „különleges kis táncosnak”? Minden évben élvezettel nézem végig a két lányunokám szereplését a Dance Foundation-nél (Tánc Alapítvány). A legutóbbi előadásukon a „Suttogó szél”-t (balett), az „Elvarázsolt eső”-t (balett) és a „Kürtök és trombiták” (sztepp) adták elő. Csodálatos ünnepe volt ez mindannak a jónak, amit a tánctól kaptak. Tudományosan is kimutatták, hogy a tánc fejleszti a kreativitást, a problémamegoldó- és a kommunikációs készséget, a kockázatvállalást, a rendezett gondolkodást és a társasági tudatosságot.

Szerző: Mary Bawden

Európában, Latin-Amerikában és a világ más tájain is láthattunk több olyan tüntetést, amelyeket a „genderideológia” ellen szerveztek. Franciaországban, Kolumbiában, Costa Ricában, Brazíliában és másutt is múltak már választások azon, hogy az egyik vagy a másik jelölt hogyan viszonyult a nemi szerepekhez. Az Egyesült Államokban a katolikusok és az evangelikálok (nem összetévesztendők az evangélikusokkal – a ford.) is elleneztek egy sor olyan politikai állásfoglalást, amelyek így vagy úgy, de a „genderelmélethez” vagy a „genderideológiához” köthetőek: transzneműek jogai a hadseregben, abortuszhoz való jog, leszbikusok, melegek és transzneműek jogai, azonos neműek házassága, feminizmus és más, a nemek egyenlőségéért és a szexuális szabadságért küzdő mozgalmak.

Kováts Eszter "A kívánt gyermekek és a választás szabadsága" című írása nagyon sok fontos és jó gondolatot tartalmaz a demográfiai kérdésekkel kapcsolatban (bár, megjegyzem, eléggé belesimul a rendszerbe azáltal, hogy a gyerekszülést tényleg bátorítandó dolognak tekinti és nem kérdőjelezi meg azt a nacionalista diskurzust, amelyre a vonatkozó állami retorika alapul). Van viszont egy része, amely jogos felháborodást keltett queer és transz(-barát) körökben. Idézem egy kicsit hosszabban:

„A transz- és a queerpolitika nem a szűken körbehatárolt nemi szerepek ellen küzd, ami nők és férfiak életére egyaránt korlátozó hatással van, hanem azt sugallja, hogy aki nem felel meg a társadalom által elvárt férfi- vagy nőképnek, az valójában nem is abba a nembe tartozik. Tehát nem a rendszer megváltoztatására törekszik, hanem a kategóriák közti ugrást és új kategóriák létrehozását javasolja.

Miközben szenvedek ebben a testben a nememmel kapcsolatos sokféle elvárással szemben, de beláthatatlannak tűnik, hogy befolyást gyakoroljak arra, hogy a nemi szerepek és elvárások megváltozzanak, ebben a helyzetben könnyen lehet, hogy attól várom, hogy jobban vagy szabadabbnak érezzem magam, ha azt mondom: „ja, én akkor nem is vagyok nő” vagy „ilyen is vagyok, meg olyan is.” Nagyon szűk az elvárásrendszer azzal kapcsolatban, hogy hogyan kell nőnek vagy férfinak lenni. És ha e sztereotip képnek valaki nem tud vagy nem akar megfelelni, akkor arra juthat, hogy ő nem is nő, hanem mondjuk férfi – vagy egyik se. Tehát e narratíva rendszerkonform keretet ad e kérdések kezelésére.”

Kb. száz ember jelent meg január 28-án a Bem Moziban a Háttér Társaság nagy érdeklődéssel várt rendezvényén, ahol Dombos Tamás moderációja mellett három, LMBTQ kliensekkel is foglalkozó pszichológus képviselte a köztévében elhallgatott, illetve csak látszatra meghívott ellenoldalt. Faix-Prukner Csilla tíz éve a Háttér Társaság szupervízora, a témában külföldi workshopokon is részt vett. Lászlóffy Julianna klinikai szakpszichológus gyermekpszichiátrián dolgozik, emellett a Magyar Pszichológiai Társaság LMBT szekciójának alapító tagja. Németh Ádám a Magyar Pszichológiai Társaság LMBT szekciójának elnöke, főállásban autizmussal élőkkel foglalkozik. Az inkiriminált M5 adás szereplői sajnos nem fogadták el a Háttér Társaság - időben kiküldött - meghívását. Az est egyik jellegzetessége az volt, hogy az affirmatív (támogató) szemlélettel dolgozó szakértők - annak ellenére, hogy róluk a reparatív ("kigyógyító") terápia hívei rendre azt feltételezik, hogy idealizálják az LMBTQ létet és melegbárba küldik a klienseiket - árnyaltan közelítettek a Nicolosi-hívek nézeteihez is. (A 2017-ben elhunyt Joseph Nicolosi a reparatív terápia atyja, Szégyen és kötődésvesztés c. könyve magyarul is megjelent.)    

A transznemű közösségekben aránytalanul magas a depressziótól és szorongástól szenvedők száma. Habár néhány szűklátókörű orvos arra jutott, hogy mindez alapvető részét képezi a transzneműségnek, egy új tanulmány szerint ezt teljesen megcáfolják azok a transznemű gyerekek, akiket elfogad a környezetük.

Csikós Ádám: „Nekem rengeteget jelentett gyerekként (és jelent ma is), hogy Anyukám is támogatott; nem mondta meg, hogyan öltözködjek és abba sem szólt bele, hogy milyen _a társadalom által nemekhez kötött_ tulajdonságokat, viselkedéseket teszek magamévá. Mikor alsó tagozatban egyszer fotózás volt (2. osztályos koromban, 8 évesen, 2004-ben), először életemben egy inget és egy csokornyakkendőt kaptam tőle ajándékba; végtelenül boldog voltam, ahogy attól is, hogy hordhattam és abban fényképeztek le."

A férfiakra kiszabott évezredes nemi sztereotípiákat nem lehet egyik napról a másikra megszüntetni, de változtatni lehet rajtuk.

Hagyományos nemi szerepek, erős férfi vs. gyenge nő, ki hordja a nadrágot otthon, a férfiak nem sírnak... stb. Gyakran találkozhatunk ezekkel az „aranyköpésekkel” a mindennapokban. Ki mondja ezeket a kifejezéseket és miért? Legfőképpen, hogyan hat ez a társadalom férfi rétegére? Buzdítja őket önmaguk felvállalására vagy egy megfelelési kényszert és nyomást helyez rájuk? Nem lenne helyesebb az első opcióra szavazni? Hogyan találunk kiutat a „mérgező” elvárások alól, melyeket a társadalom támaszt a férfiakkal szemben és nevel beléjük gyerekkoruk óta?

A „légy erős, fiam” korszakot ideje lenne egy „beszélj hozzám, támogatni szeretnélek” korszakkal felváltani. Minden hús-vér ember átél nehéz időszakokat az életében. Sokan alkohol-, drog- és egyébb függőségekben találnak megoldást, ahelyett, hogy segítséget kérnének és nyíltan felvállalnák érzéseiket. Ez ellen tehetünk!

Az Európai Unió országain belül nem létezik egységes abortusztörvény. A legszigorúbb jogszabályok Írországban, Lengyelországban, Máltán és Észak-Írországban vannak/voltak érvényben. Az írországi teljes alkotmányos tilalmat tavaly május 25-én oldották fel – népszavazással. Hogyan érte el ezt a hatalmas változást az ír nép? Milyen volt ezt köztük megélni, és velük együtt reménykedni? 

Nem egyszerű politikai kérdésekről beszélni olyasvalakivel, akit alapvetően kedvelünk ugyan, de aki ugyanakkor a miénkkel ellentétes álláspontot képvisel. 

Ilyenkor úgy érezheti az ember, hogy kénytelen engedményt tenni olyasvalamivel szemben, amit egyébként utál, vagy akár egyenesen úgy is, hogy önnön lénye egy részét kell feladnia pusztán azért, hogy képes legyen nyugodtan és békésen végighallgatni, amint valaki előadja a saját véleményét. Miközben az emberben forr a vér és dübörög az üss-vagy-fuss-reflex. De ha még azokkal az emberekkel is képtelenek vagyunk civilizált beszélgetést folytatni, akik pedig fontosak nekünk, akkor hogyan is remélhetnénk elérni bármilyen nagyobb léptékű változást?

Biztosan belefutottatok már a következő helyzetbe: egy feminista patriarchátusról, nemierőszak-kultúráról vagy nők elleni férfierőszakról beszél, mire jön egy felháborodott férfi, és elkezdi verni az asztalt azzal, hogy "de nem minden férfi erőszakos". Állítását azzal támasztja alá, hogy ő sem bántott soha egyetlen nőt sem. Csak azt nem veszi észre, hogy őt mint személyt senki sem vádolta, mert nem egyénekről van szó, hanem rendszerszintű társadalmi jelenségekről, mint amilyen a szexizmus, a rasszizmus vagy az áldozathibáztatás. Allan G. Johnson amerikai szociológus alábbi szövege segít, hogy megértsük a különbséget. 

Csizmadia Ferenc korábban 16 évig rendőr volt. Most Németországban él, ahol kamionsofőrként túlórázás nélkül keres 4-szer annyit, mint itthon keresett rendőrként (túlórákkal). Felháborítónak tartja, hogy a Kormány rabszolgasorba akarja hajtani az itthon maradt dolgozókat, ezért tegnap Hannoverben szimpátiatüntetést is rendezett a német kereszténydemokraták székháza előtt. Volt kollégáinak pedig a következőket üzeni.

Megint hozzátok szólok, volt rendőrkollégák.

Tudom, hogy mennyit „szívtok” a folyamatos tüntetések miatt.

A kormányellenes tüntetéssorozat immár nemcsak a fővárosban, de vidéken is szárnyat bontott. Ma Szeged is megmutatta, hogy kiáll a pesti tüntetők mellett! Dr. Barát Erzsébet, a Szegedi Tudományegyetem és a CEU oktatója december 16-án elhangzott beszédét adjuk közre, mely a „Nem dolgozok Orbánnak heti 6 napot” tüntetésen hangzott el.

Jó napot kívánok, szervusztok!

Boldog karácsonyt, Miniszterelnök Úr! (Taps.)

Itt vagyunk, hogy megüzenjük: Elegünk van a hírnek nevezett, a nap 24 órájában cunamiként ránk zúduló propagandából, az MTVA felügyelete alatt folyó központosított hírgyártásból.

A december 16-ai beszéd

Itt vagyunk, mert kikérjük magunknak, hogy önkényesen, rendre több tízmillió forintot herdáljanak el a központi költségvetésből minden egyes országos óriásplakát kampányra, ami csak a legalantasabb gyűlölködést, a megosztottásunkat szolgálja az összefogás és szolidaritás helyett.

Elég volt az életünket mérgező, szüntelenül pártpolitikai hűségnyilatkozatokat elváró hatalomból!

Egy tudatosan gyermektelen, ún. „karrierista” „antinő” személyes beszámolója karácsonyi munkahelyi partiról (külföld! nyilván...), gyerekgondozó apukáról, biológiailag programozott (vagy nem programozott?) gyerekvállalási kedvről és arról, vajon a szülői multitaszkingolás szuperképesség-e (szpoiler: igen, tutira!).

Hadd meséljem el munkahelyi élményemet, még friss. Szerda este karácsonyi partin voltam vendég. Németországi egyetemi kutatócsoport, olyan negyven ember, főleg 30-asok. Már javában folyik a parti, eszegetünk, iszogatunk, beszélgetünk, szól a dzsingülbelsz, amikor betoppan Juan.

Juan-t még pár évvel korábbról ismerem, megörülök neki, hogy itt van. És az első dolog, ami föltűnik, hogy egy 1 évest hordoz.

Jönnek az ünnepek, a családi összejövetelek. Ez a finom falatok, hagyományos édességek, mókás történetek és a sok-sok szeretet ideje! De ez az az időszak is, amikor a kisgyereked hamis képet kaphat a beleegyezés mibenlétéről. Hogy miért? Elmondom.

Ha fiatal feminista vagy és érdekel az újságírás/multimédia, ezt ne hagyd ki! Értékes pénzjutalmak, publikációs lehetőség és írói képességeid fejlesztése — ezt ajánlja a Szabadnem blog a nyerteseknek. Jelszó: Legyen szabad a nem!

Úgy érzed, baj van a világgal? Elmondanád, de senki nem hallgat végig? Szívesen írnál közéleti témákról közérthető stílusban? Van saját élményed azzal kapcsolatban, hogy milyen a helyzete a fiatal nőknek és LMBTQ* embereknek ma Magyarországon?

Érzékeny vagy a feminizmus és a többi társadalmi aktivizmus (hajléktalanok, romák, fogyatékossággal élők, munkásosztály tagjai stb.) közötti összefüggésekre?

Akkor itt az idő, hogy megszólalj!

Blogunk „Legyen szabad a nem!” címmel pályázatot hirdet fiatal és/vagy hátrányos helyzetű írók és videobloggerek számára. Négy pályázati kategóriában indulhattok, mind a négyben külön hirdetünk eredményt. A díjak:

1. díj: 40 000 forint pénzjutalom.

Az önkéntes aktivisták és újságírók élete mostanában nem épp könnyű. Pont ezért fontos, hogy kellőképpen megünnepeljük az esetleges sikereket. Blogunk rangos nemzetközi kitüntetésben részesült – ünnepeljünk hát együtt! Hiszen ebben a sikerben mindannyian osztoztok, akik valaha olvastátok és megosztottátok a SzabadNem blog bejegyzéseit.

Mivel szeretnénk nem csak a cikkeinken keresztül bemutatni, hogy milyen értékek és szempontok szerint végezzük a munkánkat, ezért lefordíttottuk nektek a győztes pályázati anyagot. A pályázatunk sikerességéről itt adtunk hírt. Esetleges kérdéseitekkel vagy javaslataitokkal a SzabadNemBlog@gmail.com címen érhettek el bennünket.

Transzneműnek lenni alapvetően elég nagy szívás, mi most mégis inkább azzal szeretnénk foglalkozni, hogy sokszor és sok okból jó. Ez az állítás a transzok között is sokszor megütközést keltett, amikor magyar, angol és német Facebook-csoportokban arról kérdeztük az érintetteket, hogy milyen szép, értékes tapasztalatokat köszönhetnek a transzneműségüknek?

Vay Blanka összeállítása.

fotó: Csoszó Gabriella / FreeDoc

A világnap, hála az itthon is immár húsz éve megszervezett Néma Tanúk felvonulásnak, valamelyest kezd beszivárogni a köztudatba, eredetét azonban még kevesen ismerik. Pedig figyelemre méltó a három rendkívüli nő: a vallásos Patria, az öntörvényű Minerva és a félénk, asztmás kishúgból forradalmárrá érő Maria Teresa Mirabal életútja – három nő, akik az elnyomás elleni harc mártírjaiként haltak meg. Magyarul nagyon kevés anyag található róluk – néhány internetes portál (köztük a Nőkért.hu) közöl róluk rövid ismertetőt, többnyire a világnappal összefüggésben. Még az angol, sőt a spanyol nyelvű források is elég szűkösek. Ha részleteiben szeretnénk megismerni a nővérek életútját, gyakorlatilag egyetlen forrásunk van: Julia Alvarez kortárs dominikai-amerikai író (magyarul meg nem jelent) In the Time of the Butterlies című, 1994-ben megjelent regénye. A mű tényeken és családtagok visszaemlékezésén alapul, és noha a szerző saját bevallása szerint a fantázia segítségével pótolta a hiányzó részleteket, mégiscsak visszaírja a nővéreket a történelembe. A könyvből 2001-ben film is készült Salma Hayek főszereplésével, amit Ha eljő a Pillangók ideje címmel nálunk is bemutattak.

Julia Alvarez szintén Dominikában született, és tízéves volt, amikor családja, a helyi diktátor, a véreskezű Trujillo elleni összeesküvésben való részvétel miatt 1960 augusztusában New Yorkba emigrált. Itt hallottak négy hónappal később a három nővérről, akik börtönben sínylődő férjeik meglátogatása után hazafelé tartottak, amikor bekerítették és sofőrjükkel, Rufino de la Cruzzal együtt botokkal agyonverték őket. A történteket igyekeztek a hatóságok „balesetként” eltussolni (a látszat kedvéért az autót is összetörték), de ezt nem hitte el senki, és később fény is derült mind a megbízók (egyikük természetesen a diktátor), mind az elkövetők kilétére. Alvarezt sosem hagyta nyugodni a történet. Leginkább az a kérdés foglalkoztatta: vajon honnan merítették ezek a nők a bátorságukat, amivel végül a mindenfajta igazságtalanság ellen küzdő nők példaképeivé, szimbólumokká váltak? 1994-ben, immár íróként visszatért szülőföldjére, és meglátogatta az egyetlen túlélő nővért, Dedét. Az idős hölgy addigra már felnevelte sajátjai mellett nővérei gyerekeit is, és a testvérei emlékét őrző múzeumot gondozta. Több mint harminc év nyilatkozás után már terhére volt a szerep és a túlélők bűntudata is gyötörte („te fogsz minket eltemetni” – jósolta anno az apja). Mégis mesélt, és átadta az írónőnek az összegyűjtött újságcikkeket, fényképeket, naplókat.  Ezek – és Alvarez történetmesélő ereje – segítségével a három nővér, kilépve a számok és tények ridegségéből, megelevenedett.

Hogyan oldotta meg az egyesült államokbeli Utah állam a krónikus hajléktalanság problémáját? Ebből a megoldási módszerből minden ország kormánya tanulhat. Utah államban néhány év alatt megszűnt a krónikus hajléktalanság. A trükk? Egyszerű. Aki hajléktalan, annak nincs hajléka. Nincs lakása. Ha lenne lakása, nem lenne hajléktalan. A megoldás tehát: lakást kell adni a lakástalannak. Igen, jól hallottad: lakást kell adni a hajléktalannak. Ez a megoldás.

A feminizmust és a transz-aktivizmust többen szeretnék ellentétesnek beállítani, de ez badarság. Most Julia Serano, a híres transznemű feminista aktivista mondja el, miért. A fordítás a Prizma Közösség jóvoltából készült.

A kép a San Fransció-i Nők Menetén [Women’s March] készült 2017 januárjában, ahol a cikk írója, Julia Serano a számos felszólaló transznemű nő egyike volt.

Már régóta foglalkozom a feminizmus és a transznemű aktivizmus metszetével. Éppen ezért gyakran kérnek fel interjúkra, hogy beszéljek a transznemű aktivisták és a feministák közötti “közelmúltbeli konfliktusokról”. Bár a múltban írtam erről témáról (például a három könyvemben és máshol is), jelenleg azon az állásponton vagyok, hogy nem vagyok hajlandó olyan interjúban részt venni, amely ezeket a problémákat legitim vitaként kezeli a feminizmuson belül. Ezt szeretném megmagyarázni az alábbi “nyílt levélben”:

Hamarosan elkezdődik a szokásos adventi vásárlási láz. Ha neked is görcsbe rándul a gyomrod a csillámporral behintett angyalkák és hupililán világító karácsonyfás bögrék gondolatától is, ez a poszt segíteni fog! Adunk pár szuper tanácsot, hogyan változtasd idén az év legnagyobb felhajtással (és legyünk őszinték, túlfogyasztással) járó ünnepét valóban a szeretet ünnepévé.

A hajléktalanok is emberek, nekik is igényük van saját térre, magánéletre, szerelemre, szabadságra, biztonságra. Nem lehet egyetlen rendelettel megoldani a problémájukat. Nem minden hajléktalan ember kéreget, nem minden hajléktalan ember él szem előtt. És nem biztos, hogy akiket minden nap látunk kéregetni, ők valóban hajléktalanok. – Bakos Gyöngyi véleménycikke.

Pasiként biztos te is gondolkoztál már azon, milyen lehet nőnek lenni. Miután a múltkor bemutattuk nektek a csikló működését, most egy sokkal keményebb oldalát ismerhetitek meg a női létnek. A nőket érő mindennapi zaklatást, erőszakot úgy tudod igazán megérteni, hogy elképzeled, milyen lenne, ha téged folyton tökön akarnának rúgni...

Képzeld el milyen lenne, ha valaki egy szép napon tökön rúgna. Jó erősen, és ráadásul szándékosan.

Összerogysz. Érzed a fájdalmat. Épp, hogy el nem ájulsz. A hányás szélén vagy.

És aztán megint tökön rúgnak. És megint.

Képzeld el, hogy először akkor történik veled mindez, amikor 12 éves vagy.

Képzeld el, hogy egy 38 éves nő teszi.

Képzeld el, hogy ez a nő az anyád barátja, akivel üzleti kapcsolatban is áll.

Képzeld el, hogy az apád az eset után elmagyarázza neked, hogy a nők egyszerűen ilyenek, mind tökön akarnak rúgni, ezért aztán neked fiúként nagyon kell vigyáznod, hogy ez ne történhessen meg veled.

A valóság ehhez képest az, hogy a kutatások szerint a tranzíció, azaz a hormonkezelésből és az esetek egy részében nemi megerősítő műtétből álló nemi átmenet javítja a transzneműek életminőségét.

Nem vagyok a printscreenkészítés, –felhalmozás és –lobogtatás híve, mert a módszert nem tartom etikusnak, így csak higgyétek el nekem a következőt. Az eset a kissé félrevezető módon „Feminizmus” nevet viselő Facebook-oldalon történt, amit inkább, mivel transzkérdésben a feministák véleménye nem egységes, „a radikális feminista irányzat transzkritikus ága” névvel lenne pontosabb illetni. Az ottani admin ujjongva osztotta meg a hírt, hogy a londoni Pride-ot „bátor nők” (= terfek transzfóbok „transzpolitikát” kritizáló radikális leszbikusok) megpróbálták meghekkelni. Oké, ezt az ízléstelen (és a leszbikus résztvevők egyöntetű támogatását sem élvező) akciót örvendetesnek tartani is egy vélemény, rendben. Csakhogy az admin egy pechjére odatévedt transznemű kommentelőt megpróbált a nemi átmenetről lebeszélni. Miután álságos módon az együttérzéséről biztosította a nemi diszfóriája miatt (azaz elismerte, hogy tényleg szar lehet idegennek érezni a saját testét annak nemi jegyei miatt), azt javasolta, hogy ne válassza a „könnyebb utat” (mintha csak az „életvédőket” hallanám, akik az abortuszt fontolgató nőre próbálnak hatni!). Jótanácsát azzal támasztotta alá, hogy „egy svéd tanulmány szerint” a nemi átmenet depresszióhoz és öngyilkossághoz vezet.

Hónapokig éltem nyomasztó tudatlanságban, ám tegnap váratlanul rábukkantam az ominózus publikációra, méghozzá a Mandiner.hu konzervatív szerzője, a „melegházasság” elleni érvelésnek vaskos könyvet szentelő Szilvay Gergely egyik cikkének linkjei közt. Hogy én miért nem jöttem rá hamarabb, hogy hol kellett volna keresnem! Ám a lelőhely csak egy, sőt a legkisebb volt a meglepetések sorában.