Nnnaaa, az úgy volt....,
hogy:

Egyik reggeli kávézásomkor nekem jött egy cikk. Azokról a fiatalokról szólt, akiket a családjuk kitagadott, mert mást szeretnek, mint amit elvárnának tőlük. És, hogy az egyik Pride-on nyitott, elfogadó szülők kiállnak és pár másodpercre/percre átadják a vérszerinti szülők által megtagadott ölelést. Ami márpedig mindenkinek jár! Az ölelést, ami a legnagyobb szakadékot is áthidalja. Azt az ölelést, amiben annyi szeretet, annyi támogatás van, amit szavakkal kifejezni nem lehet. 

Ahogy a cikket elolvastam, tudtam, hogy ebben én is részt akarok venni, ha a Budapest Pride-on lesz erre lehetőség.

A gyerekeim 21, 19 és 9 évesek. Nem vagyok érintett. Bár, kb 5 éve volt egy olyan gondolatom, hogy erre lehet, hogy fel kell magam készíteni, mert valahogy nem jöttek a fiucskák. De nagyot tévedtem. Hogy megkönnyebbültem-e? Akkor jöttem rá, hogy ennek mennyire nincs jelentősége.

Hogyha bármelyik gyerekem más lenne, nekem ugyanaz, ugyanúgy a gyerekem maradna. Csak kapnék egy plusz feladatot: harcolnom kellene a jogaiért. Ki kellene állnom, fel kellene vállalnom nekem is.

Úgy tűnik, a két lányomnál ezt nem kell megtennem.

Viszont az dühít, hogy egyes “szülők” a másság miatt, az értékes gyereküktől képesek megtagadni a szeretetet. Dühít az is, hogy emiatt a mindennapjaikban, a jogaikban korlátozva vannak. 
Tudtam, hogy kinek írjak. Ő pedig rögtön összekapcsolt a Támogató szülők vezetőjével, Gyémánt Ágnessel. 

Izgatottan vártam a mai napot.

Pár nappal ezelőtt Zsomborral utaztunk. Kíváncsi voltam a véleményére. Elmondtam, hogy hová fogok menni, és miért.
Nem szólt semmit, csak bólogatott.
Kérdeztem tőle, hogy mi a véleménye azokról a fiúkról, akik fiúkba szerelmesek. Vagy azokról a lányokról, akik lányokba.
Azt mondta:
- Semmi.
- Szeretnél majd velem jönni?
- Nem.
- Szerinted ők rosszak? Vagy csúnya dolgot csinálnak?
- Nem. Ők így születtek. Ennyi.
Es az ő részéről ezt a témát lezártuk.

Ott ült mellettem a kilencévesem, aki sokkal inkább átlátja, mint sok felnőtt. Ott ült mellettem, én pedig megnyugodtam. Tudtam eddig is, hogy Zsombor csordultig van empátiával. Tudtam eddig is, hogy okos. Azt nem tudtam viszont, hogy a másságot ennyire bölcsen kezeli.

Ma, életemben először kimentem a Pride-ra. Kaptam táblát, raktam magamra egy jelvényt, és kinyitottam nem csak a karom, de a szivemet is.

Az első ölelőm egy magas, vékony lány volt. Szoros volt az ölelésünk. Éreztem a fájdalmát. Éreztem, hogy ez neki most nagyon kell. Tudtam, hogy addig fogunk ölelkezve állni, míg ő akarja. Addig, míg szorít, addig én is szorosan ölelem. Nem sietett. De onnan mélyről, nagyon mélyről egyszercsak megindultak a könnyek. Erős akartam lenni, de az én szemem is tele lett könnyel. Nem tudtam, milyen terhet cipel, de azt éreztem, hogy nehezek a téglái. Annyira lazított csak az ölelésen, hogy a szemembe nézzen. És megköszönje, és elmondja, hogy erre nagyon nagy szüksége volt. Mondtam neki, hogy tudom. Éreztem. És én is köszönöm. Erre nekem is nagy szükségem volt.

Jöttek néhányan egy gyors, mosolygós ölelésre, majd jött egy külföldi lany. Valahogy tőle is egy pár másodperceset vártam. Szerintem így is indított, de rögtön meggondolta magát, és az eleresztés helyett szorosabban ölelt. 
A fülembe súgta:
-Oh, God! I feel your energy! Thank you! Thank you very much!

Ő az energiámat érezte, én pedig az ő igényét az anyai ölelése.

Pár, újabb gyors, mosolygós ölelés után odarollerezett hozzám egy nagyon helyes fiúcska. Megkérdezte, kaphat-e ő is egy ölelést. Ahogy belenézett a szemembe, tudtam, hogy különleges lesz. Remegett, ahogy öleltem. Igyekeztem szorosan ölelni, és éreztem, hogy ahogy telnek a másodpercek, úgy nyugszik meg. De aztán újra elkezdett remegni. Ez viszont már más volt. Éreztem, ahogy a könnycseppek a vállamon landolnak. És éreztem, hogy most már én sem tudom visszatartani az enyémeket. Nem tudnám megmondani, hogy egy-két, vagy öt-tíz percig álltunk egymást ölelve. A végén megsimogattam az arcát, miközben megköszöntük egymásnak ezt a fantasztikus jót.

Utána szünetet kellett tartanom. Visszatérve jöttek még páran, majd ez a fiú visszarollerezett hozzám. Beszélgettünk. Mesélt a kudarcairól. Mesélt a szüleiről. Azt várta, adjak tanácsot. Elmondtam neki, hogy a sorozatos kudarcokra én csak egyet tudok: a családállítást a Szereteterőben Nóránál. Kértem, ne haragudjon, de én teljesen laikus vagyok. Én nem vagyok érintett, infom is elég kevés van, es egyébként most vagyok először a Pride-on. Kikerekedett a szeme, és olyan dicséretet kaptam tőle, hogy hazafelé újra folyt a könnyem. 

Segítőként mentem a Pride-ra. Adni magamból azoknak, akiknek szüksége van rá.
Közben meg: LEHET, HOGY ÉN KAPTAM A LEGTÖBBET.

Azok a szülők, akik nem állnak ki, nem vállalják fel, nem támogatják a gyereküket, ők is ugyanúgy vesztesek. Az elcseszett döntésük vesztesei.

Köszönöm, Antoni Rita, hogy összekapcsoltál, köszönöm, Peksáné Gyémánt Ágnes, a segítséget, hogy ott lehettem!

Ha bárki szeretne támogató szülő, vagy ezeken az alkalmakon “szülő” lenni, ölelést adni/kapni, nyugodtan keresse fel Ágnest. Az élmény leírhatatlan és felejthetetlen! ❤️❤️❤️

Czilli Hajnal  

______________________________________________________________________

LMBT gyermekek szülei és támogatói Facebook-oldal: https://www.facebook.com/tamogatoszulok/

LMBT személyek szülei, hozzátartozói Facebook-csoport: https://www.facebook.com/groups/1848900808673472/

______________________________________________________________________

Korábban közöltük blogunkon az LMBT szülői csoport vezetőjének, Gyémánt Ágnesnek a beszédeit:

"Van egy álmom: hogy a lányom és a barátnője összeházasodnak" 

 "A lányom és a felesége az én családom"

Azon szülőknek pedig, akiknek a gyereke nem érzi otthon magát a nemében, ezt a posztunkat ajánljuk.