Ina May Gaskin mondta, hogy „A szülő nő a főszereplője annak az ősi drámának, amelynek során az élet új életet hoz létre”. Sajnos napjainkban egyre gyakoribb, hogy a nők sokkal inkább tragédiaként élik meg életüknek ezt a nagyon meghatározó élményét. Mi okozza ezt a tragédiát? Felkészületlenség? A túlmedikalizált szülésvezetés? Anyánk? Aki azt mondta, hogy vágjuk a sarokba a Gyöngéd születést, elvégre ő többszemélyes szülőszobán hozott világra minket, magzatvédő vitaminokról, kismamajógáról, baba-mama kapcsolatanalízisről, holisztikus szülésfelkészítő tanfolyamokról még csak nem is hallott, mégis megszülettünk. Fájt neki? Szenvedett? Persze, bitangul, de micsoda szerencse, hogy szülés után mindent elfelejt az ember, és csak a gyűrött újszülöttjének édes-hangos bömbölésére emlékezik az átélt szörnyűségekből.
Kép forrása: https://oficinista.mx
Nem tudunk szülni?
2013 februárjában 3830 grammos fiút szültem. Természetes úton, ekkora gyereket? – szokták kérdezni. Igen, természetes úton, ám maga a folyamat nagyon-nagyon messze volt a természetestől.
Először is, még a közös vajúdó helyiségben, ahol a baba szívhangját ellenőrizték a ctg-vel, meg akarták magyarázni, hogy ne vicceljek már, nem lehetnek fájásaim, hiszen a gép nem jelzi. Arra, hogy én mit érzek, a saját testemben, fittyet hánytak. Ha a gép nem mutatja, nincs fájás, ne hisztizzek.
Persze a manuális vizsgálat engem igazolt: túl voltam a vajúdás felén. A szülészeten akkor éppen négyen vártuk életünk leghatalmasabb eseményét, s hárman ugyanannak a szülészorvosnak voltunk a páciensei. Forgalmas éjszaka volt, mufurc nővérekkel és türelmetlen, fáradt, álmos orvossal. Két kismama már megszült, össze is fércelték őket, mint a szülésznővel folytatott beszélgetésből kihallottam. Szerettem volna sétálni kicsit a folyosón, de nem lehetett, mert akadályozta volna az állandó szívhang-monitorozást. Így csak csendben fájtam. Meg is dicsértek, hogy ez igen, egy szavam sincs, csak az arcomon látják, hogy éppen erős méhösszehúzódásom van. Lassan vánszorogtak a percek, jó lett volna, ha még éjszaka megszülök, éjfél előtt, hogy hamarabb hazamehessünk majd a kicsivel. A vajúdás azonban nem haladt az elvárt ütemben, így kaptam egy kis oxitocint. Egy óra múlva kicsit többet, mert talán nem volt elég az előző.
Úgy fájt a testem, hogy azt éreztem, szétszakadok. Éhes voltam, szomjas, féltem, felállni, mozogni szerettem volna, de csak feküdtem tehetetlenül, velem szemben az orvos a háromlábú széken, telefonjából néha rám tekintett, aztán a háta mögé, fel az órára. Felállt. Megvizsgált. Alaposan és fájdalmasan. Kézi tágítás, ha úgy tetszik. Nem emlékszem, hogy éreztem-e korábban ezt a fájdalmat.
Újabb adag oxitocinért küldetett, a lábaimat leszíjazták, ő pedig a fejem mellé állt. Majd szólok, hogy mikor nyomjon, mondta. Nem igazán értettem, hogy honnan tudja, mikor kellene nyomnom, amikor az én testemben van ez a gyerek és próbál kiszabadulni onnan, brutális erővel feszítve szét a medencémet. Nem sokra emlékszem, gépek monoton csipogására, az orvos kesztyűs kezére, a mennyezeti lámpa vakító fényére, amelybe kétségbeesetten kapaszkodott a tekintetem. Ott volt valahol a férjem, de nem láttam, csak a hangját hallottam, ahogy azt mondja, mindjárt vége, tartsak ki, ő már látja a fiunk haját. A fájdalom észveszejtő hullámokban tört rám, ahogy igyekeztem kipréselni magamból a gyereket, és csak azt hallottam, mind hangosabban, hogy erősebben kéne nyomnom. Nem tudom, hogy válaszoltam-e, csak a fájdalmat éreztem, a félelmet, azt, hogy itt állnak körülöttem hárman, bennem a gyerekem, aki tíz hónapig velem együtt létezett, s én mégis egyedül vagyok a világban, egyedül és kiszolgáltatottan. Aztán hatalmas súlyt éreztem magamon, az orvos vastag alkarját a hasam tetején, a nyomást, a fájdalmat, ami aztán szabályos időközönként ismétlődött ki tudja, hányszor, míg ki nem csusszant belőlem a gyerekem. 3830 gramm. Nagy baba. Természetes úton.
Nem sokat rágódtam a történteken. Ott volt a kisfiam, egészségesen és nyomott fejecskével, de ott volt, lehetett örülni. Szépen összeszoktunk ketten, aztán hárman, az életünkbe szépen belesimult a gyermek. Talán három hónapos volt, amikor pánikrohamok törtek rám, szívdobogással és hűvös éjszakai verejtékkel. Na meg az álmokkal. A szülőszoba vakító fényével, az orvos karjával, a sok infúzióval, a gátam átvágásának az emlékével, aztán az összevarrás arcot torzító fájdalmával. És újra féltem, és újra egyedül voltam. Hiába volt ott a gyerek, hiába szuszogott mellettem, hiába fúrtam az orromat az illatos bőrébe, féltem, reszkettem éjszakánként.
Sokáig tartott felismernem, hogy ezek a félelmek a szülőszobából kúsztak az éjszakáimba. Ezek a csalódottságom, a szomorúságom mementói voltak. Nagyon készültem a szülésre, arra, hogy szép élmény legyen, csendes, szelíd, lassú szülést szerettem volna.
Rámtört a félelem, hogy talán nem is én szültem. Igaz, persze, hogy belőlem jött ki, az én lábaim között tört utat magának, mégsem tudtam megszülni, hanem kinyomták belőlem. Lelkiismeret-furdalásom volt, amiért hagytam, hogy megfosszanak a gyöngéd szülés élményétől. Haragudtam a férjemre, amiért nem állt a sarkára, és nem mondta a mindenható főorvos úrnak, hogy kérem, mi nem ezt akartuk, nem így terveztük. Újra és újra felrémlett bennem, hogy én még szülni sem tudok.
Az egyhangú lakótelepi séták során, amikor megismerkedtem más frissenszült édesanyákkal, rájöttem, hogy nem csak én, más sem tud szülni. Az, hogy oxitocinnal, gátmetszéssel, Kristeller-műfogással szülünk, teljesen általános. Ahogy cseperedett a fiam, és egyre több babás-mamás programon vehettünk részt, egyre több anyukát és szüléstörténetet megismerve, döbbenten tapasztaltam, hogy alig van olyan nő, aki beavatkozás-mentesen képes volt világra hozni gyermekét. Elsőszülők esetében ilyet, azt hiszem, nem is hallottam.
Ahogy női körökben beszélgettünk a szülésélményekről, sokszor, sokszor előkerültek a kiszolgáltatottság, félelem, erőszak szavak. Sokan éreztük úgy, hogy ott, a szülőszobában, ahol életünk legnagyobb csodájára vártunk, erőszakot tettek rajtunk.
Szépítés – máshogy is lehet
A pánikrohamokba torkollott első szülésélményem óvatossá és bizonytalanná tett, amikor szóba került, hogy vállalhatnánk a kistestvért. Féltem, hogy újra borzalmakat kell átélnem. Aztán arra gondoltam, egy újabb szülés kiváló lehetőség arra, hogy az első szüléssebeket bekötözzem, gyógyítsam.
Nem fogadtunk orvost, sem szülésznőt, nem akartam senkinek sem a lekötelezettje lenni. Amikor eljött az idő, bevettük magunkat a szülőszobába, senki ránk nem nyitotta az ajtót. Fájt, őrjítően fájt, sokkal jobban, mint első alkalommal, de csendben, félhomályban, magunkban szenvedtük lejjebb és lejjebb a kistestvért. Akkor szaladt be a szülésznő, amikor a férjem kikiabált, hogy tolófájásaim vannak. Kapkodás, sietség, menjek gyorsan az ágyra. De én ülni szeretnék. Azt itt nem lehet, nyomás az ágyra, legfeljebb félig ülve szülhetek, ennyit tud segíteni. Ennek is örültem, mert amit kórházi körülmények között megtehetett, azt megtette. Gátvédelemben, türelemmel kivárva, oxitocin és mindenféle műfogásmentesen megszültem a kislányomat. Én! Megcsináltam! Képes voltam rá! Rosszabb napjaimon még ma is töltekezem ebből az élményből, a kislányom kék tekintetéből, ahogy a hasamon fekve néz rám. Nem sírt, nem félt, és én sem sírtam és én sem féltem többet, csak örültünk egymásnak.
Ha eszembe jut az első szülésem, elszomorodom, hogy a kisfiammal nem élhettük meg ezt a csodát, az első találkozásnak a gyönyörűségét, de boldog vagyok, hogy másodjára mégis sikerült, és valódi beavatásként élhettem meg ezt az ősi drámát. Nem tragédiaként.
Nem ez a normális?
Egy korai fejlesztő központban dolgozom, ahol gyakran kell anamnézist felvennem édesanyákkal. Ilyenkor szeretek rákérdezni a várandósság és a szülés körülményeire is. Gyakran kapom azt a választ, hogy a szülés rendben zajlott. Én viszont nem bírom ki, hogy ne kérdezgessek tovább. Arra kérem az anyákat, hogy meséljék el részletesen, hogyan is történt. Nagyon gyakran hallok olyan történeteket, amelyek úgy kezdődnek, hogy minden rendben volt, majd sűrű egymásutánban elhangzanak az oxitocin, gátmetszés, hasnyomás, könyöklés szavak. Ez a normális? Hogy lehet?
Nem kell ahhoz az „ősanya” típusú nők körébe tartoznunk, hogy ne tartsuk rendben lévőnek a szülésbe történő indokolatlan beavatkozást. A hangsúlyt az indokolatlan szóra szeretném helyezni, hiszen vannak olyan esetek, ahol elkerülhetetlen az oxitocinnal való megsegítés, mert valóban megállt a folyamat. Van, ahol indokolt a gátmetszés, de nem lehet kötelezővé tenni minden elsőszülő nő számára.
A fehér köpeny jelenléte megnyugtató legyen, ne a mindenhatóság szimbóluma.
A korai fejlesztésben részesülő gyermekek, hol kisebb, hol komolyabb elmaradással kerülnek hozzánk. Bizonyos esetekben egyértelműen megállapítható, hogy sérülésüket mi okozta – pl. egy koraszülöttség vagy öröklődő betegség esetén, de nagyon sokszor csak sejtjük, hogy az elmaradás perinatális (szülés körüli) eredetű. Érdemes lenne átfogó vizsgálattal feltérképezni a különböző szülészeti beavatkozások és a későbbi fejlődési elmaradás(ok) összefüggéseit. Mert sejthető, hogy találunk összefüggést.
Kép forrása: http://femparpr.org.br
Szabadságot a szülőszobán is
Számos olyan fórum létezik a közösségi médiában, ahol a szülészet megreformálásáért, teljes szemléletváltásért küzdenek (ilyen a Másállapotot a szülészetben kezdeményezés). Ez kiváló platform a traumát átélt édesanyák számára ahhoz, hogy lelki sebeiket, szülési sérüléseiket feldolgozzák, hogy rájöjjenek, problémájuk nem szégyellnivaló, és nincsenek egyedül. Nagyon divatos mostanában a bababarát kórház címmel büszkélkedni, de vajon nem lenne-e jogos igény, hogy erőszakmentes szülészet címet is elnyerhessenek az intézmények?
Halmi Bettina
