Általános iskola, ötödik osztály. Egy kisfiú és egy kislány beszélgetnek, amikor a kisfiú kijelenti, hogy a fiúk okosabbak a lányoknál. A kislány ezt nem érti, hiszen az előző dolgozatnál is állandóan róla lesett a kisfiú, így hát meg is kérdezi, miért gondolja ezt.

A kisfiú nagy szemekkel rámered:

Hát hány lányt látsz a tankönyvekben?

Habár a kislány nagyon is érzi, hogy az állítás, miszerint a fiúk okosabbak, nem feltétlenül igaz, mégsem tud rácáfolni vagy ellenpéldákat hozni, hogy igenis, a nők is tettek le nagy dolgokat az asztalra, hiszen neki sem jut eszébe egyetlen női név sem, akiről tanultak volna.

Ez a kislány én vagyok tíz évvel ezelőtt. Miután hazamentem, rögtön anyukámhoz szaladtam elmesélni, hogy mi történt. Ő kapásból egy csomó női nevet felsorolt, akik nagyot tettek különböző tudományokban, az irodalomban vagy a történelem során. Ezeket persze ő sem az iskolapadban tanulta.

De miért is tesz úgy az oktatás, mintha a nők nem léteznének?

Egy kezünkön meg lehet számolni, hány női név hangzik el irodalom, történelem és egyéb órákon az iskolákban. Ha rákeresünk arra, hogy „nők a tananyagban”, az első találatok közt a nyolcadik osztályos biológiakönyv „női szaporítószervek” című fejezete jelenik meg.

Irodalomórákon hallhatunk Szapphóról (ami azért meglepő, mert egy nyíltan leszbikus nőről van szó, akik aztán mégannyira sincsenek a könyvekben), majd 2500 évig a nők megszűnnek, és az 1920-as évek után érkezik Nemes Nagy Ágnes. A legnagyobb probléma ezzel az, hogy a diákok nem kérdőjelezik meg a dolgot, egyszerűen gondolkodás nélkül elfogadják, hogy ez az egy-két nő írt az egész világon valaha, és kész. A többiek feleségek, múzsák és anyák voltak, akik maximum szerepeltek az irodalmi művekben, de a saját hangjukat sosem hallatták, és semmi említésre méltót nem csináltak az életük során.

Történelemből megtanuljuk, hogy a nőknek Magyarországon 1918. óta van választójoguk (a férfiakkal egyenlő feltételekkel csak 1945 óta), de azt persze még véletlenül se, hogy ezt milyen mozgalmakkal érték el országunkban és világszerte (legalábbis egy mondatnál többet biztos nem szánnak erre, pedig nem volt az olyan egyszerű), illetve hogy egyáltalán azelőtt miért nem volt nekik. Ennek a miértnek a megválaszolatlansága azt sugallja, hogy egy hatalmas evidenciáról van szó, amin nincs mit magyarázni. A nők nem vehettek részt a közéletben és kész. Hogy miért? Mert nők voltak.

A nők választójoghoz való jutását minimum annyira részletesen kellene tanulni, mint bármelyik magyar király határozatait, melyek nagy részét aztán a halálos ágyukon mind visszavonták, vagy az utódaik törölték el őket. Annyi a különbség, hogy míg az utóbbi csak értelmetlen magolás, az előbbi egy olyan történelmi esemény, amely gyökeresen megváltoztatta a népesség több, mint felének életét, és a mai napig is érvényben van.

A feketék helyzete hasonló. A fekete ember akkor jelenik meg a tankönyvekben, amikor az amerikai polgárháború következményeként felszabadították őket a rabszolgaság alól. Martin Luther King az egyetlen afroamerikai, akiről hallhattunk az iskolában, és ő is ehhez a mozgalomhoz köthető. A rabszolgafelszabadítás előtt és után tehát csak fehér ember létezik.

„A nők múltjából azokat a dolgokat ismerjük, amelyeket a férfiak elég fontosnak tartottak ahhoz, hogy emlékezzenek rájuk.”

– mondta Gerda Lerner, osztrák születésű amerikai nő, aki „Kiemelkedő nők az amerikai történelemben” (Great Women in American History) kurzust indított az egyetemen, és később a nők történelmének (Women’s History) tudományát akadémiai szintre emelte.

Próbáljuk meg tehát felfedni annak az okát, hogy miért voltak a nők láthatatlanok több évszázadon keresztül, mert létezni léteztek, az biztos.

Nézzük meg az irodalomórákat: abban az esetben hallunk női nevet, ha a tanult író/költő feleségéről, szeretőjéről vagy a múzsájáról van szó. Mi több, a múzsák listáját sokszor be is kell magolni, tudni kell, ki melyik férfihoz tartozott. Ez bizony magyar OKTV vagy emelt szintű érettségi feladat is lehet. Ezekről a nőkről természetesen semmi egyebet nem tanulunk, csak a nevüket, mikor házasodtak össze a férfival (vagy meddig voltak együtt) és milyen versek/írások születtek, melyek hozzájuk köthetőek. Csinszka-versek, Léda-versek, Petőfi szerelmi költészete… csupa-csupa érettségi tétel.

Ha azt mondom, Szendrey Júlia, mindenki rávágja, hogy Petőfi Sándor. Még véletlenül sem azt, hogy ő fordította le Andersen meséit németről magyarra, amiért Koppenhágában a magyar nagykövetség előtt szobrot is állítottak neki. Milyen érdekes. Pedig biztos vagyok benne, hogy rajtam kívül még nagyon sokan Andersen meséin nőttünk fel, melyeket először Szendrey Júliának köszönhetően olvashattunk az anyanyelvünkön.

Tanner Ilona, avagy Török Sophie. Babits Mihály! Sőt, Szabó Lőrinc is! Na itt aztán már annyi mindenen lehet csámcsogni, hogy felesleges megemlíteni, hogy egy Baumgarten-díjas írónőről van szó. Emellett, foglalkozott elfeledett női társaival, és megírta a Költőnők antológiája – Szapphótól napjainkig című kötetet, mely tökéletes útmutatóul szolgálhatna arra, hogy kiket is kellene belevenni az iskolai tananyagba, de hát könyörgöm, azt is eltitkolták előlünk, hogy Török Sophie tudott írni. És nem, még csak nem is azért kezdett el írni, mert férje is író volt, hanem azért ismerte meg a férjét, mert írt. Akkoriban Babits volt a Nyugat főszerkesztője, és folyamatosan visszautasította a beküldött verseinek publikálását, ezért Sophie bement személyesen, és indoklást kért.

Láthatjuk tehát, hogy még azoknak a nőknek a történetei is, akik valahogy csak-csak bekerültek a könyvekbe, mennyire nem fedik le az igazságot. Róluk is csak azért esett szó, mert férjeik híresek voltak, ám árnyékukból sosem léphettek ki.

Emelett persze ott vannak azok a nők, akikről sosem hallottunk. Akik nem mertek írni, ha írtak is, a legnagyobb titkukként őrizték azt, és akik esetleg a publikálásra vetemedtek, férfinévvel kellett megtenniük azt. Virginia Woolf a Saját szoba című könyvében így írt erről:

ha a tehetséges lány megpróbál élni költői tehetségével, akkor gáncsolja, akadályozza mindenki, s úgy megkínozzák, megtépik saját feleselő ösztönei, hogy minden kétséget kizáróan elveszíti az egészségét és a józan eszét. (Bécsy Ágnes fordítása)

A legdurvább – ám sajnos egyáltalán nem ritka eset – az, amikor egyenesen meggyilkolják őket. Alexandriai Hüpatia például, az ókori egyiptomi normákkal szembemenve, nőként matematikát és csillagászatot tanult, sőt az akkoriban működő újplatonista filozófiai iskola igazgatója is volt. Férfiruhában járt, saját maga hajtotta a lovaskocsiját, és ateista volt. Miért nem hallunk többet róla? Mert egy nap szerzetesek meggyilkolták, testének maradványait a műveivel együtt pedig egy könyvtárban elégették. Ennyi. Nőként tehát egy kicsit nehezebb volt fennmaradni történelemben, mert igazán megtettek mindent, hogy ez még véletlenül se következhessen be. Így járt mindenki, aki nem volt heteroszexuális fehér férfi. Nézzük csak meg Alan Turinget is, aki bár feltörte a náci kódokat, megmentve ezzel egész Európát a második világháborúban, sőt, megalkotta annak az alapját, amit ma számítógépnek nevezünk, ám homoszexualitása miatt két opciót hagytak neki: börtön vagy „libidócsökkentő” hormonkezelés. Ő az utóbbit választotta, mely végül a halálba kergette.

Szóval ha egyes tanulók nem értik, miért nincsenek reprezentálva az iskolai tananyagban, hát ezért. Nem azért, mert „butábbak” vagy alsóbbrendűek, mint a többiek.

Márpedig a reprezentációnak hatalmas jelentősége van. Ennek hiánya tudatalatt szexizmusra és egyéb diszkriminációra nevel. Azt sugallja, hogy a nők nem vettek részt a történelemben, mert nem voltak érdemesek arra. Ha a fiú nem lát nőket a tankönyvben, azt fogja gondolni, hogy a „második nem” csak a férfiak támogatására szolgál, míg ők véghezviszik a nagy dolgokat. Ugyanezt állítja – akár akaratlanul is – a feketékről, a romákról, a melegekről és bárkiről, aki nem fér bele a fehér heteroszexuális (nyugati) férfi képébe.

Magyarázatot kell adni. El kell mesélni, meg kell tanítani, miként éltek a nők régen. Hogy először még Marie Curie-t sem engedték az egyetemre, mert nő volt. De mégis felfedezte a radioaktivitást, és két Nobel-díjat is nyert. Beszélni kell róla, hogy ez nőként miért volt sokkal nagyobb és nehezebb teljesítmény, mint férfiként. Hatalmas irodalma van a női sorsnak, nem kell messzire menni, hogy mit is kellene tanítani, vagy beszélni róla az iskolában.

De beszélni, azt kell. Nem gondolhatja azt a kisfiú, hogy ő magától értetődően több, mint bármelyik lány. Nem gondolhatja azt a fekete kisgyerek, hogy az ő története a rabszolgasággal kezdődött. Nem gondolhatja azt a roma gyerek, hogy ő egy menthetetlen kisebbség, aki nem tanul tovább és nem dolgozik.

A tanterem több mint fele általában lányokból áll. Nem lehet csak a férfiak tetteiről és műveiről tanítani őket, aztán odavágni, hogy de hát manapság a nő is tanulhat bármit, mégis a mérnökök, orvosok, politikusok nagy része férfi. Hiszen senki sem tartja már vissza őket, nem?

Valóban?

Amikor a nők először szavazhattak, aki elment, volt, hogy nem engedték az urnához.

A női népesség fele azonban el se ment.