Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

„Minél közelebb mégy hozzá, annál jobban megérted.”

Szabadnem

Írország, 2018, abortusztörvény. Milyen volt?

Szerzőnk tizenegy éve él Írországban, ahol saját szemével nézte végig a kampányt és élte át a népszavazás győzelmét.

2019. január 09. - Szabadnem Csapat

Az Európai Unió országain belül nem létezik egységes abortusztörvény. A legszigorúbb jogszabályok Írországban, Lengyelországban, Máltán és Észak-Írországban vannak/voltak érvényben. Az írországi teljes alkotmányos tilalmat tavaly május 25-én oldották fel – népszavazással. Hogyan érte el ezt a hatalmas változást az ír nép? Milyen volt ezt köztük megélni, és velük együtt reménykedni? 

 

 

Sokan azt hiszik, hogy a feminizmusra már nincs szükség, hiszen a nők már rég szavazhatnak stb… hogy nincs már több csata, melyet meg kell nyerniük.

 

Bele sem gondolunk, hogy milyen lehetett az 1920-as években az utcán tüntetni. Rendőrök által agyonveretni magad, mert emberi jogaidat szeretted volna érvényesíteni.

 

Manapság olyan egyértelmű, hogy szavazhatunk, fogamzásgátló tablettát szedhetünk, óvszerrel védekezhetünk és véget vethetünk a nemkívánt terhességnek.

 

Viszont nem minden európai országban élhetsz mindezzel.

 

21. század ide vagy oda, nyugati civilizáció, jólét, megfelelő egészésgügyi ellátás… mindez csak papíron. Létezik egy kis szigetország, ahol a katolikus egyház évtizedeken keresztül beleszólt az ország ügyeibe, kihatással volt az emberek mindennapjaira az oktatáson és az egészségügyi rendszeren keresztül is. Olyan morális gátakat építettek az emberek felfogásában, melyek lerombolása szinte reménytelennek tűnt.kep3.jpg

 

Írországban az alkotmány „teljes védelmet nyújt a meg nem születetteknek”. A mai napig vitatható az, hogy vajon mikor kezdődik az élet. Fogantatáskor? A terhesség 6-7. heténél, mikor már észlelhető szívhang? Vagy kizárólag születéskor?

 

Az ír alkotmány ezt nem kívánta meghatározni, ők csupán „a meg nem született” („unborn”) kifejezést használják az alábbi pontba foglalva:

 

The State acknowledges the right to life of the unborn and, with due regard to the equal right to life of the mother, guarantees in its laws to respect, and, as far as practicable, by its laws to defend and vindicate that right” (Eighth Amendment of the Constitution of Ireland).

 

Magyarul: Az állam elismeri a meg nem születettek élethez való jogát és, az anya élethez való ugyanolyan jogának garantálása mellett, biztosítja a törvényeiben, hogy e jogot tiszteletben tartják, és amennyire lehetséges, törvényileg is megvédik és érvényesítik. (Írország Alkotmányának nyolcadik kiegészítése)

 

Nem kell semmiféle szemiotikai elemzésbe kezdenünk, hogy akkor ezt hogyan is értelmezzük, és mit is jelent, és kinek van joga az élethez.

 

Nézzük a tényeket: nők haltak meg e törvény miatt.

 

Ann Lovett 15 évesen, Savita Halappanavar 31 évesen halt meg 2012-ben (az ő történetéről itt olvashattok bövebben). Ezek a legismertebb esetek, akikről talán nemzetközi szinten is hallhattunk; ezek közfelháborodást keltettek.

 

Milyen ország és nemzet vagyunk mi, ha hagyjuk ártatlanok halálát és nem nyújtunk megfelő egészségügyi ellátást, ami életet menthet?

 

– tették fel ezt a kérdést jogosan az írek. Ugyanis erőszak és akár az anyára veszélyes egészségügyi állapot fennálásakor sem volt engedélyezve terhességmegszakítás.img_2057.jpg

 

Savita halála után Dublinban számos tüntetést és felvonulást szerveztek – nők és férfiak egyaránt. Az abortusz nem feminista kérdés, hanem emberjogi kérdés. A társadalom ügye, nőké és férfiaké egyaránt. Savita halála egyfajta áldozat volt, mely elkezdte megmozgatni az embereket. Követelni kezdték a kormánytól, hogy indítsanak népszavazást, mivel Savita halála az ő lelkükön szárad.

 

Tizenegy éve élek Írországban. Saját szememmel néztem végig a 2012. óta tartó felvonulásokat, és dobogó szívvel vártam a napot, amikor ez a hatalmas fordulópont bekövetkezik.

 

Nem emlékszem pontosan, mikor és hogyan tudtam meg, hogy Írországban semmilyen formában sem engedélyezett az abortusz.

 

De az érzésre mai napig emlékszem.

 

Döbbenet, kiszolgáltatottság, igazságtalanság, düh. Kérdések minden mennyiségben. Értetlenül álltam, nem akartam és nem tudtam felfogni, hogy ez hogyan lehetséges.

 

Miért nem tesz valaki valamit és áll ki a nőkért? Mi lesz, ha velem fordul elő az, hogy az életem veszélybe kerül egy terhesség végett? Hogyan lehetséges az, hogy emberek akarnak más emberek sorsáról és akaratáról dönteni? Miért akarja valaki másra erőltetni azt, hogy mikor kell gyereket vállalnia? Miért nem ér az én életem és egészségem annyit, mint a vallásos emberek Isten-szeretete? Hol van ilyenkor az Európai Unió egyenlőségpolitikája és egyáltalán miért… miért akar valaki egy megerőszakolt nőt arra kényszeríteni, hogy erőszaktevője gyerekét megszülje?

 

Miért gondolják néhányan azt, hogy rendben van egy családnak azt mondani, hogy vállalniuk kell Down-szindrómás gyereküket? Miért nem dönthetik ezt el ők? Miért nem mentették meg Savitát a kórházban, miközben ő nem is katolikus – és élni akart?

 

Nem csak én éreztem így. Sikerült egy újságírók és politikusok által szervezett összejövetelen részt vennem, ahol nők és házaspárok mesélték el saját történetüket. Azt hogy őket hogyan érintette az alkotmány ezen pontja, ami az abortusz teljes tilalmát helyezi gyakorlatba.img_2060.jpg

 

Ezek a történetek nem csak engem, de az ír miniszterelnököt is megérintették, aki elrendelte a népszavazást. Az időpontját 2018. május 25-ére tűzték ki.

 

Ugyanis nincs rendben az, hogy komppal és repülővel meneküljenek a nők más országba, mint egy üldözött bűnöző, azért, hogy egy egy-két ember által nem kívánt terhességet megszakítsanak, ha kockázatos, ha nem.

 

Senki ne akarja a nőknek megmondani, hogy mit tegyenek a testükkel.

 

Egy mondat a sok közül, melyek Dublin és az ország utcáit bejárták.

 

Hat évnek kellett eltelnie Savita halála után, hogy ennek a küzdelemnek eredménye legyen. Az egész ország lázban égett, rádió- és tévéműsorok egyaránt vitaestéket és -programokat sugároztak. Az emberek két táborba csoportosultak, IGEN- és NEM-táborba. Az IGEN szavazat a törvény módosítását jelentette, vagyis az abortusz engedélyezését.

 

A fiatal generációból sokan félve kérdezték szüleiket arról, hogy vajon IGEN-nel szavaznának-e.

 

A szomszédos Anglia gúnyosan megjegyezte, hogy mit is várunk egy ilyen elmaradott országtól, mint Írország, ahol az emberek évtizedeken keresztül mélyen vallásosak voltak, és óvszert sem volt engedélyezett használni egészen 1985-ig. Az ír barátaim válasza erre az volt, hogy az angolok csak maradjanak ki ebből - nem volt elég nekik, hogy elfoglalták az országot és csak keservesen sikerült tőlük a függetlenséget kiharcolni?

 

A NEM-kampányolók Angliát hozták fel rossz példaként, mondván, hogy minden ötödik terhesség abortusszal végződik, és hogy a Down-szindrómás gyerekeket ott nem engedik megszületni. „Ne hozzuk ezt Írországba” – állt a kampánytáblákon.

 

Az abortuszra való szavazás immáron nemzeti ügy lett. Számos közéleti személy szólalt fel nemzetközi viszonylatban is, támogatva Íroszágot e fontos döntés meghozásában. Maga Savita édesapja is üzent az országnak, és azt kérte hogy lánya halála ne legyen egy hiábavaló áldozat.

 

2018 májusa. Az épületeken egyre több hirdetővászon jelent meg (hogy a képeken látszik). Az utcákat ellepték a kampányolók, akik egymással is vitába szálltak. A szavazás előtti héten nem volt egyszerű a városban gyalogosan közlekedni, ugyanis minden sarkon kampányolók vártak és azt kiabálták, hogy „VOTE YES” vagy „VOTE NO”. Kitűzőket osztogatva buzdítottak arra, hogy sorold be magad valamelyik táborba.

 

Arra gondoltam, jobb lenne, ha viselném a kitűzőmet, talán akkor békén hagynak. Ezért végül is a táskámra tűztem a YES kitűzőt két hétig.kep.jpg

 

A szavazás előtti napokban kezdtem érezni, hogy mentálisan terhelő látnom a NO kampányolók által használt képeket... hogy kezd elviselhetlen lenni az egész és záruljon már le a szavazás, mert képtelen vagyok ebből többet befogadni. Tudtam, hogy igennel fogok szavazni, de bevallom, egy ponton majdnem elsírtam magam az utcán, miután heteken keresztül véres és felzaklató abortusz-képeket láttam minden nap, reggel és délután és ebédszünetben. Mivel a belvárosban lakom és dolgozom, bőven volt lehetőségem a kampányolók körében mozognom. Ki kellett minden nap bírnom, hogy ne szálljak vitába az idősebb korosztállyal, akik arra buzdítanak, hogy szavazzunk nemmel.

 

Miért akarnak ők a fiatal nők testéről dönteni? Van nekik lányuk? Tudják ezek egyáltalán, hogy mit beszélnek?

 

A szavazás egy pénteki napon zajlott le. Eredményhirdetés pedig szombaton volt. A meleg barátom azzal bíztatott, hogy mivel a melegházasságot megszavazták az írek, akkor ezt is meg fogják.

 

Szombat reggel épp a kávémat szürcsölgettem, közben Sara Pascoe „Animal” című könyvét olvastam. Sara egy angol stand-up komikus nő, aki humoros módon próbálja az életét, pontosabban női mivoltának élményeit és keserveit sorokba foglalni. Aznap olvastam az ő saját abortusz-élményéről szóló fejezetet, melyben azt mesélte, hogy egy ír lánnyal osztotta meg a szobáját a kórházban. Sara meglepődve kérdezte a dublini lányt, hogy miért jött komppal Londonba. Ráadásul egyedül. Miért nem otthon kérte az abortuszt? A lány elmagyarázta neki, hogy Írországban ez sajnos nem lehetséges. Sara azt hitte, hogy a lány félre van tájékoztatva, ugyanis egy kis tengervíz és néhány kilóméter választja el a két szigetet, nem lehet ekkora különbség a két ország törvényei között. Megkérdezte a lányt, hogy biztos ő ebben, hogy illegális? Nincs véletlenül félretájékoztatva? Nehezen hitte el végül, hogy valóban illegális ez a beavatkozás. A fejezetet a következő sorokkal zárta: „Remélem, hogy mire ez a könyv kiadásra kerül, az abortusztörvény megváltozik Írországban.”

 

Itt néhány másodpercre szünetet tartottam az olvassással. Csak arra tudtam gondolni, hogy ennek a napnak ma kell eljönnie.

 

És eljött.

 

A szavazati részvétel 64% volt, ebből a szavazók 66 százaléka IGEN-nel szavazott. (Részletek itt.) Különleges élmény és emlék marad ez számomra, mivel ebben a 66 százalékban az én IGEN-em is ott lapul!

 

Csoda volt-e az eredmény vagy sem, megtörtént. A társadalom összefogott. Kiálltak az emberekért, az emberi méltóságért, az emberek saját testükhöz való jogáért. Emberi jogok ezek, mert a nők nem csak nők, hanem emberek, a társadalom részei, akiket megillet a megfelő egészségügyi ellátás. Krízishelyzetben (pl. nemi erőszak esetén) a társadalomnak támogatnia kell őket, nem pedig megbélyegeznie.

 

2019 elejét járjuk már. Megnyertünk egy újabb csatát, aminek útját elődeink taposták ki. Sok dolgunk van még. Lehet, hogy Írországban túl sokára jött el az az idő, hogy az abortusz megszavazására készen álljanak, de a melegházasság legalizálásában elöl jártak. Az emberek összefogása képes akár a törvényt is megváltoztatni. Ne adjuk fel a reményt, hogy az évek múltával sorjában minden országban egyre több egyenlőségi csatát megnyerünk.

 

Beszélni kell minderről, írni kell, figyelmet felkeltetni, az embereket gondolkodásra bírni. És történeteket mesélni, mint ahogy itt Írországban tették az abortusz-törvény áldozatai.

 

Mi már nem leszünk e törvény áldozatai. Családtagjaink sem, sőt: a mi jövőbeli, kívánt terhességből megszületett gyermekeink sem.

 

BLilla

 

 

 

 

 Kommenteléshez kattints ide! 

 

Kapcsolódó olvasmányok a blogunkon:

Az abortusz és a férfiak felelőssége

A férfikielégülés női ára

 

A bejegyzés trackback címe:

https://szabadnem.blog.hu/api/trackback/id/tr2314550980