Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

„Minél közelebb mégy hozzá, annál jobban megérted.”

Szabadnem

Semmiféle „svéd tanulmány” nem állítja, hogy a tranzíció öngyilkossághoz vezet

…hiába terjesztik ezt néhányan előszeretettel konzervatív, valamint radikális feminista oldalon.

2018. október 21. - A. R.

A valóság ehhez képest az, hogy a kutatások szerint a tranzíció, azaz a hormonkezelésből és az esetek egy részében nemi megerősítő műtétből álló nemi átmenet javítja a transzneműek életminőségét.

Nem vagyok a printscreenkészítés, –felhalmozás és –lobogtatás híve, mert a módszert nem tartom etikusnak, így csak higgyétek el nekem a következőt. Az eset a kissé félrevezető módon „Feminizmus” nevet viselő Facebook-oldalon történt, amit inkább, mivel transzkérdésben a feministák véleménye nem egységes, „a radikális feminista irányzat transzkritikus ága” névvel lenne pontosabb illetni. Az ottani admin ujjongva osztotta meg a hírt, hogy a londoni Pride-ot „bátor nők” (= terfek transzfóbok „transzpolitikát” kritizáló radikális leszbikusok) megpróbálták meghekkelni. Oké, ezt az ízléstelen (és a leszbikus résztvevők egyöntetű támogatását sem élvező) akciót örvendetesnek tartani is egy vélemény, rendben. Csakhogy az admin egy pechjére odatévedt transznemű kommentelőt megpróbált a nemi átmenetről lebeszélni. Miután álságos módon az együttérzéséről biztosította a nemi diszfóriája miatt (azaz elismerte, hogy tényleg szar lehet idegennek érezni a saját testét annak nemi jegyei miatt), azt javasolta, hogy ne válassza a „könnyebb utat” (mintha csak az „életvédőket” hallanám, akik az abortuszt fontolgató nőre próbálnak hatni!). Jótanácsát azzal támasztotta alá, hogy „egy svéd tanulmány szerint” a nemi átmenet depresszióhoz és öngyilkossághoz vezet.

Hónapokig éltem nyomasztó tudatlanságban, ám tegnap váratlanul rábukkantam az ominózus publikációra, méghozzá a Mandiner.hu konzervatív szerzője, a „melegházasság” elleni érvelésnek vaskos könyvet szentelő Szilvay Gergely egyik cikkének linkjei közt. Hogy én miért nem jöttem rá hamarabb, hogy hol kellett volna keresnem! Ám a lelőhely csak egy, sőt a legkisebb volt a meglepetések sorában.

A stockholmi pszichiáter, Cecilia Dhejne és szerzőtársai valóban egy longitudinális kutatást publikáltak 2011-ben a PLoS One folyóiratban. 324, nemi átalakító műtéten is átesett transz embert vizsgáltak rendelkezésre álló (népszámlálási, adminisztrációs, egészségügyi etc.) adatok alapján 1973 és 2003 között. Kontrollcsoportnak a nem transz populációt vették alapul, transz nőket a (cisz, azaz nem transz) nőkkel, transz férfiakat pedig a (cisz) férfiakkal összehasonlítva.Valóban azt találták, hogy a mortalitás, különösen öngyilkosságból eredően, magasabb a transzneműek között, ahogy az öngyilkossági kísérlet és a kórházi pszichiátriai kezelés aránya is.  

transition02.jpg

Eddig rendben vagyunk, és az eredményen sem csodálkozunk, elvégre senki nem állítja, hogy transzneműnek (vagy egyáltalán: másnak, és emiatt nagy eséllyel megbélyegzettnek) lenni játék és mese. (Ha a radikális feministák nem szólnak, sose jövünk rá, hogy a sorból kilógás növeli a depresszió esélyét.) Maga a transz ember is téved, ha azt reméli, hogy az átmenet majd mindent megold és véglegesen kiiktat minden problémát – „pusztán” egy eszköz, ami a nemi diszfória enyhítése révén a transz embert felhozza a mínuszból a nullára, ahonnan immár önazonosa(bba)n folytathatja az életét. Az átmenet nem visz önmagában a hetedik mennyországba – e tévedés elkerülése érdekében is fontos a tájékozódás, a sorstársak tapasztalatainak megismerése, a támogató közösség. 

Csakhogy a konklúzió nem az, amit akár a konzervatív publicisták, akár a „transzkritikus” radikális feministák szeretnének hinni. A tanulmány szerzői nem azt javasolják, hogy a nemi diszfóriával küzdő (azaz, anyakönyvezett nemükkel azonosulni nem tudó) emberek számára szűnjön meg a nemi átmenet lehetősége. Nem azt állítják a szerzők, hogy a nemi átmenet nem szükséges (azt sem, hogy ez lenne a kockázati tényező!), hanem azt, hogy nem elégséges, és az érintettek számára utánkövetés szükséges.

"Eredményeink azt mutatják, hogy a nemi helyreállító műtét, noha enyhíti a diszfóriát, a transzszexualizmus kezeléséhez feltehetően nem elégséges [may not SUFFICEhányast kaptatok anno angolból?] és szorgalmazzuk e pácienscsoport számára a nemi helyreállító műtét utáni szomatikus és pszichiátriai ellátás fejlesztését” – áll a konklúzióban.  

A tanulmány – szögezzük le még egyszer – nem állítja, hogy a transzneműek közt mért magasabb depressziós illetve öngyilkossági ráta a nemi átalakító műtét (illetve a hormonterápia) következménye lenne, nem tételez ok- okozati viszonyt. Nem is tehetné, mivel a szerzők csak adminisztrációs feljegyzésekből számolták ki az adatokat, érintett egyénekkel interjúkat nem készítettek, így nem volt alkalom rákérdezni a depresszió vagy az öngyilkossági kísérlet okára.

Azzal ellentétben, amit Szilvay sugall a cikkében, az állítólagos „gyakori megbánásról” (ismét milyen szép párhuzam az abortuszellenes diskurzussal!) sincsenek ebben a tanulmányban adatok. Megbánás egyébként, ahogy a nemi helyreállító műtétek egyik szakértője, Dr. Miroslav Djordjevic is elismeri, előfordul. Senki sem állítja, hogy a döntéseinknek nincs ilyen kockázata (igen, ismerjük a Regretters c. dokumentumfilmet is). Ennek azonban nem az az adekvát gyógyszere, hogy az érintetteket az ő vélt érdekükben paternálisan megfosztjuk a választási lehetőségtől.  A megoldás sokkal inkább az alaposabb informálódás és előzetes vizsgálat: valóban nemi diszfória áll-e fenn az adott személynél, valóban javítaná-e a műtét a lelki állapotát, életminőségét? Ráadásul arról sincsenek meggyőző bizonyítékok, hogy a megbánók minden esetben a nemváltást magát bánják-e, nem pedig annak nem kielégítő eredményét, a család, a környezet, a társadalom elfogadásának hiányát. (Különösen olyan esetekben, ahol nem jön létre „passing”, azaz a transznemű személyen továbbra is látszik, hogy transznemű és nem tud elvegyülni.)

Ráadásul, szerencsére, a nemi átmenettől tartósan/élethosszig eltiltott transznemű kontrollcsoport nem állt a kutatók rendelkezésére – pedig a nemi átmenet állítólagos károsságát illetően csak úgy lehetne meggyőző eredményekhez jutni. Vajon a hormonkezelést már elkezdett, vagy a nemi megerősítő műtéten már átesettek közül hányan követtek volna el öngyilkosságot/estek volna még mélyebb depresszióba, ha erre nem kapnak lehetőséget? Ahhoz, hogy hitelt érdemlő bizonyítékot kapjunk a nemi átmenet szörnyen káros és kontraproduktív voltáról, kellene transzneműek olyan csoportja, akik a „nehezebb utat” választották, és nem vágtak bele a nemi átmenetbe. Ilyen transzneműek természetesen léteznek – radikális feministák fel tudnak mutatni detransitioner, azaz a tranzíciót megszakító és anyakönyvezett nemükhöz visszatérő, általában FTM (female to male, azaz férfi irányba tranzícionáló) személyeket is – akik azonban maguk is állítják, hogy a nemi diszfóriájuk nem szűnt meg. Természetesen nekik is minden joguk megvan a döntésükhöz és inkább vállalni a nemi diszfóriával élés nehézségeit (a tranzícióra senkit nem szokás kényszeríteni vagy akaratával szemben rábeszélni). Másoktól, akik a tranzíció mellett döntenének, elvenni a lehetőséget viszont nincs joguk, többek közt azért, mert fájdalmasan hiányoznak a működő alternatívák.

Egy konzervatív vagy egy radikális feminista persze mindig kész egy jótanáccsal. „Én a pszichológust és a reparatív terápiát ajánlanám megoldásnak. A nemváltó műtétek rosszul végződnek” – írja például nagyon bátran egy másik cikkében Szilvay. Azon túl, hogy azzal sincs tisztában, hogy a jogi átmenethez (amíg a közelmúltban megint be nem fagyasztották) Magyarországon eddig is pszichológus és pszichiáter szakvéleményére volt szükség –  éppen a témáról megjelent legszélsőségesebb művet linkeli, Janice Raymond The Transsexual Empire c. 1979-es radikális feminista könyvét (amiről majd egy későbbi  posztban értekezünk.) A helyzet az, hogy a nemi diszfória ugyanúgy nem változtatható, ahogy például a szexuális orientáció sem – nincs az a pszichológus, aki ezt „ki tudja kezelni” és a belsőként megélt neméről a klienst lebeszélni.

A transzneműek többsége ráadásul sokáig magától is, külső rábeszélés nélkül is megpróbál „becsületesen” az anyakönyvezett neme szerint élni (ahogy sok meleg igyekszik egy darabig hetero kapcsolatban boldogulni) – csak éppen nem sikerül.

Az emberek már csak ilyen elvetemültek, szeretnének önazonosak lenni, és ha boldognak lenni nehéz is, az esélyt megadni maguknak. Az önfeladás (akár a hagyományok tisztelete, akár a vélt közjó érdekében) nem mindenkinek műfaja. :(

Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy a transzneműek pszichológiai ellátása ne lenne – ahogy a tanulmány is állítja – nagyon fontos. Éppen az Magyarországon az egyik probléma, hogy nagyon kevés az LMBTQ ügyekben kompetens szakember, így az érintettek szükség esetén nem tudnak hova fordulni. (A Prizma ezért kezdeményezte a honlapján az LMBTQ barát szakemberek, szolgáltatók összegyűjtését.)  Ez szorosan összefügg azzal az általános problémával, hogy a tb támogatott pszichoterápiás lehetőségek hazánkban eleve hiányosak.  

Grőber Dóra pszichológus – akivel 2017 őszén készítettem interjút az Éva magazin transzneműséggel foglalkozó tematikus blokkjához – éppen a tranzíció kérdésköréről írta a diplomamunkáját („Tranzíciót követő transzszexuális tapasztalatok”, Károli Gáspár Református Egyetem, 2017, kézirat).

A szakirodalmat áttekintő részből a következőket emelném ki:

„ Murad és munkatársai (2010)[1] az akkor létező szakirodalom áttekintése alapján a következő megfigyeléseket tették: 4 főbb területen állt be jelentős, többnyire (bár nem kizárólagosan) pozitív változás az érintettek életében. Ezek a következők: gender diszfória, mentális állapot, szexuális funkciók és általános életminőség.

A tranzíció alatt vagy azt követően a szorongásos zavarok többnyire mérséklődnek, az öngyilkossági arány szignifikánsan csökken, a hangulatzavarok, illetve személyiségzavarok azonban eleinte gyakran nem javulnak, sőt, esetenként még súlyosabbá válnak a személy életében és hormonrendszerében bekövetkező radikális változásoknak, az 15 újféle adaptációs kényszernek, stb. köszönhetően (De Cuypere et al.[2], 2006, Murad et al., 2010).

Az általános életminőség minden esetleges negatív tapasztalat ellenére a legtöbb kutatás szerint jelentősen javul a tranzíciót követően. Az érintettek a szociális kapcsolatok fokozott stabilitásáról, könnyebb és hatékonyabb szociális beilleszkedésről, a munkahelyi viszonyok javulásáról, illetve a munkakeresés könnyebbé válásáról számolnak be. Szignifikánsan növekszik az általános elégedettség- és boldogságérzés (Devor, 2004[3], De Cuypere et al., 2006, Murad et al. 2010)”

Grőber 24 magyar transznemű emberrel vett fel félig strukturált interjút, és az elemzés után (elemzési szempontok: a „tranzíciót követő" időszak fogalma, pszichológiai tényezők, szociális kapcsolatok, jövőkép és általános összbenyomás) a  svéd kutatókéhoz nagyon hasonló eredményre jutott.

 Eredményeim alapján összességében elmondható, hogy a tranzíció pozitív hatással van a fent említett területekre és általánosságban véve jelentősen emeli a transzszexuális személyek életminőségét, ugyanakkor fontos kiemelni, hogy a szociális, orvosi, stb. szférában tett konkrét lépések többnyire nem szüntetik meg teljes egészében a tranzíciót megelőzően jelentkező vagy az azt kísérő lelki, pszichés nehézségeket, amelyek a transzszexuális identitással összefüggésben állnak, tehát az aktív tranzíció befejezését nem feltétlenül lehet a transzszexuális út "végpontjaként", mintegy a transzszexualitás "gyógymódjaként" felfogni.”

Paternalizmus helyett, úgy  gondolom, mindannyiunknak hasznára válna a téma ehhez hasonló, árnyalt megközelítése. A hivatkozásokat pedig ne kezeljük olyan hanyagul, mint a kettesre gyúró szakdolgozó, mert számításainkkal ellentétben lehet, hogy valaki mégis veszi a fáradságot és elolvassa őket.

 _________________________

[1] Murad, M. H., Elamin, M. B., Garcia, M. Z., Mullan, R. J., Murad, A., Erwin, P. J., Montori, V. M. (2010). Hormonal therapy and sex reassignment: A systematic review meta-analysis of quality of life any psychosocial outcomes. Clinical Endocrinology, 72, 214-231

[2] De Cuypere, G., Elaut, E., Heylens, G., Maele, G. V., Selvaggi, G., T'Sjoen, G., Rubens, R., Hoebeke, P., Monstrey, S. (2006). Long-term follow-up: Psychosocial outcome of Belgian transsexuals after sex reassignment surgery. Sexologies, 15, 126-133

[3] Devor, A. H. (2004). Witnessing and Mirroring: A Fourteen Stage Model of Transsexual Identity Formation. Journal of Gay & Lesbian Psychotherapy, 8(1-2), 41-67

A bejegyzés trackback címe:

https://szabadnem.blog.hu/api/trackback/id/tr8714314309