Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

„Minél közelebb mégy hozzá, annál jobban megérted.”

Szabadnem

Parkólóvágányra tetted az életemet

Transzneműek ültetik térdükre Kásler Miklóst, szedik le a morzsákat a szakálláról és mesélnek

2018. július 16. - Pussy Riot Lajosmizse

Az EMMI – immár Kásler „Tízparancsolattal a Halálos Betegségek Ellen” Miklós miniszter vezetésével – nemrég újra felfüggesztette a transzneműek számára életfontosságú eljárást: a nem- és névváltoztatás lehetőségét. Az indoklás pont úgy néz ki, mintha azzal a szándékkal fogalmazták volna meg, hogy kamu volta messziről látszódjon: az új (valójában: két éve ismert) uniós adatvédelmi szabályok nem teszik lehetővé, hogy a minisztériumi dolgozók a transzneműek egészségügyi információit láthassák. Tekintve, hogy a magyar államigazgatás még jelen állapotában is képes lenne a nyomtatványokat egy „Hozzájárulok az adataim kezeléséhez” jellegű mondattal kiegészíteni, jó okkal feltételezhető, hogy a dolog már így is marad.

Mivel olvasóink 99%-ának valószínűleg sosem jutott még eszébe, milyen lenne a másik nem igazolványaival élni, ezért a Prizma közösség környékén megkértük az érintetteket, beszéljenek arról, mit jelent állást, albérletet keresni, egyetemre járni, ügyintézni férfiként női papírokkal, nőként férfi papírokkal.

A megszólalók többsége álnéven szerepel, és a megfelelő hangulati aláfestésről a Girls Living Outside of Society’s Shit nevű bostoni transcore punk kíválóság zenéje gondoskodik.

B. Orsolya már anyukájával a kérelem jóváhagyását várta. „Mivel beszereztem júniusban az utolsó papírt, vagyis már tisztázódni látszott, az addigi B-terveimet sztornóztam (nem mentem tanfolyamra, sem dolgozni)... mert úgy voltam vele, hogy kb. 1,5-2, de max 3 hónap alatt bizonyára rendeződik az engedélyem, így a nyarat pihenem a várakozásban, aztán már úgy mehetek dolgozni és albérletet keresni, hogy ne okozzon problémát, hogy rám nézve mindenki nőt lát, de férfi papírjaim vannak. Most nem tudom, hogyan tovább, várok. Elszomorít, hisz már terveimben volt idén egy jogosítvány, meg hát nyilván az, hogy haladok a dolgaimmal... dolgozok. Ugye azt nem kell mondanom, hogy finanszírozni kell rengeteg dolgot, most pl. ha szeretnék hormonokat, vagy lézeres kezelést, az nem jár ingyen, de ha nem dolgozom, ezekkel sem tudok haladni. Nem szeretek panaszkodni, soha nem szoktam, de már azon a ponton vagyok (szülők nyomására is), hogy keresek munkát (fiúként) és megpróbálok legalább addig kezdeni a helyzettel valamit, amíg ezekkel a kezelésekkel kicsit bebiztosítom magam. Nagyon rossz belegondolni, hisz utcára nem lépek már 1,5 éve úgy, hogy fiú ruha lenne rajtam vagy bármi... nincs is már olyan ruhám.” Orsolya egyébként, bár nem látszik rajta és így nem kényszerül rá, „out”, vagyis az interneten arccal és névvel beszél transzneműségéről. Az azonban egy ettől független kérdés, hogy a vidéki hétköznapokban nem akarja nehezíteni az életét azzal, hogy a napi ügyintézés során újra és újra téma legyen transzneműsége.

B. Anna még nincs 18, így neki a papírjainak átírása távoli terv volt csak. Ami most van: „Az enyhe rettegés, hogy fogalmam sincs, mi lesz, ha nagykorú leszek.”

W. Eszter B. Annához és B. Orsihoz hasonlóan csak készült az eljárásra. „Mivel 7 éve erre vártam, tervezgettem, hogy a lehető leggördülékenyebben menjen az egész, és mire betöltöm a 18-at, rögtön el tudjam kezdeni, így a hír hallatán nagyon nagy letargiába estem. A papírjaim már el voltak küldve és én már csak arra vártam, hogy visszajelezzenek és cserélhetem is ki az irataimat. Most megyek majd 12. osztályba, így a terveim közt volt az is, hogy bizonyítvány és az érettségi cseréjével már nem kell majd bajlódnom, de ez a lehetőség úgy tűnik, lassan szertefoszlik. De ez csak másodlagos dolog. A legnagyobb hátrány, ami lehet egy transz ember életében, az a társadalmi nyomás, mert én sem és senki sem szeret pl. úgy bemutatkozni, hogy a neve nem azt mutatja, amit látnak. Kellemetlenséget és feszültséget kelt az emberben. A nemváltás az életminőségünk javításának lehetősége, és az, hogy mi is szeressünk élni, élvezzük az életet. Mert ez jelenleg nincs így. Ettől a szüneteltetéstől még annyira sincs az embernek kedve az élethez.”

F. Dalma azok közé tartozik, akiket az otthoni levegő már emigrációra sarkallt. „Pár hónapja úgy volt, hogy költözök Németországba, be is jelentkeztem ott egy lakásba és minden rendben ment, senkinek nem volt gondja azzal, hogy nő vagyok. Frau F. néven, vagyis hölgy megszólítással kaptam a papírokat, nem érdekelte a hivatalban sem őket igazán, hogy oda mi van írva. Látták, amit láttak, hallották a hangomat és ez nekik elég is volt ehhez, de ahol nem, ott szóltam és rögtön át is írták. A bankban pl. a srác annyit mondott, hogy „It's not problem”.

Aztán történt egy két dolog és haza kellett költözni. Ugye a hivatalban alapvetően nőként kezeltek, és várakozás közben is beszéltem egy idegennel, nagyon kedves volt. Ha valahol bemutatkozom, már Magyarországon is csak a rendes nevemet (azaz a nem hivatalosat) tudom használni. A papíron úgy is látni fogják és remélhetőleg nem is szólnak semmit, hisz nem az a dolguk. Nagyon sokszor egyébként tényleg nem szólnak, főleg ott, ahol ismerik az anyukámat, mert valószínűleg utána lenne egy-két szava hozzájuk. De akkor nem az ismerős ügyintéző volt bent, hanem egy teljesen idegen és rögtön úgy ordított ki, hogy „uram”, roppant kellemetlen volt.

A bankban nehézkes az ügyintézés, még telefonon is. Női hang, egy férfi név mellé... hát legutóbb kb. 15 percet gondolkoztak, hogy segítenek-e hozzáférni a netbankhoz.”

Dalma a sokak számára ismert dűhítő várakozásra is hozott példát: „Elvégeztem a tervezett vállalkozásomhoz egy tanfolyamot, aminek egyelőre nem adják oda az oklevelét, mert azt a szabályzatuk szerint utólag nem módosíthatják. Mondtam nekik, hogy a hivatalos nevemet már nem használom… szóval... rendesek voltak, mert azt mondták, hogy amikor csak szólok, kiállítják nekem arra a nevemre, amit a jövőben használni fogok. Kérdés, hogy pl. 1 év múlva is?!”

H. Janka  is így járt: “Sajnos a magyar iskolákban sem nagyon elfogadóak, így ebből a szempontból hátrány, hogy már egy hónapja hormonozom és mire visszaülünk az iskolapadba, elég érdekes lesz majd férfiévvel, de női külsővel iskolába járni. A tervem pont az volt, hogy amint meglesz a névváltásom, iskolát váltok, hogy a transzneműségem miatt ne érjen semmilyen hátrány, de ez nem fog sikerülni.

Valamint a mindennapi életet is teljesen megnehezíti ez az egész, így egyáltalán hogy fogok majd diákmunkázni, esetleg normális munkát vállalni. Volt olyan diákmunkás hely, ami „elfogadó” cégnek lett mondva, közben transzfób kommentekkel bombáztak, ami miatt fel is mondtam. Vagy esetleg utazni, mert volt már rá példa, hogy a kedves ellenőr és rendőr sem akarta elhinni azt, hogy ez az én diákigazolványom. A postán pedig alig akarták a csomagomat kiadni.

Majd szeretnék elköltözni a szüleimtől, de pályakezdőként bele sem merek gondolni, hogy mi lesz. Mivel az albérletárak az egekben vannak, szerintem kénytelen leszek egy szobát bérelni lakótársakkal, viszont megintcsak: papíron férfi vagyok, de a külsőm női. Egyáltalán így hogyan iratkozhatok be akár egy tanfolyamra úgy, hogy ne érjen emiatt hátrány? Képzelem, hogy női külsővel és férfi névvel hányan hívnának be egyáltalán csak egy takarítói állásinterjúra. A név és a nemváltás lehetőségének megszűntetése sajnos az egész életünket tönkreteszi.

„Nekem a munkahelyemen jó eséllyel nem fogják tudni átírni a nevemet a levelező és egyéb rendszerekben, hiába rendkívül támogatóak. A kollégáim és a főnökeim nagy része tud róla, hogy transz vagyok, teljesen mellettem állnak, de a céges policy nem engedi hogy ne a hivatalos nevemen legyek a rendszerben.

Kezd frusztráló lenni a dolog, mert a munkán kívül már nőként élek kb. 100%-ban, de amíg hivatalosan férfi vagyok, addig a férfi dresscode érvényes rám az irodában” – írja Zsanett.

A név és a nemváltás lehetőségének megszűntetése sajnos az egész életünket tönkreteszi.

D. Kolin transz férfi, és neki különösen pechje volt, mert bár mindent jól adott be a minisztériumnak, a szabályozatlan eljárás lehetővé tette, hogy kétszer is hiánypótlásra szólítsák fel. Így viszont jó eséllyel ő sem fogja megkapni a hivatalos papírjait, ami komoly és folyamatos plusz anyagi terhet jelent neki (és persze minden más, orvosi eszközökkel élni kívánó transzneműnek): „Amíg hivatalosan nőnek tekint az állam, továbbra sem fogok tudni kedvezményesen hozzájutni a számomra létszükséges hormonadagomhoz. A műtéti támogatásra való minimális kis esélyemtől is így teljesen elesek, mert azt új papírok nélkül nem adják meg.”

Ezzel nincs egyedül. Bresalio, transz férfi szintén nyárra tervezte a belső nemiszerveinek eltávolíttatását, amire így szintén nem lesz módja. „A nem és név hivatalos átírása számomra kizárólag gyakorlati jelentőséggel bír (elvi, szimbolikus jelentőséggel nem). Különösen azt is figyelembe véve, hogy – mivel az identitási nevem nem anyakönyvezhető – én hivatalosan ezentúl sem viselhetem majd a valódi nevemet; ugyanúgy egy idegen név lesz rólam ezentúl is bejegyezve (csak a női helyett a férfi utónévjegyzékből kikerülő), mint eddig. Gyakorlati jelentősége viszont annál több van: ugyanis a jelenlegi rendszerben a fizikai tranzíció minden olyan lépése (hormon és műtét), amire normálisan az önrendelkezésem keretében jogom lenne, az EMMI-s engedélyhez mint feltételhez kötött.”

Valószínűleg sokak értenek egyet Bresalioval abban, hogy még a jelenlegi, rossz rendszer is ezerszer jobb volt, mint a semmilyen. „Ezzel az intézkedéssel az eddigi rossz, de működő eljárást légüres térre cserélték le; és az egyik jogunkra, az adataink védelmére hivatkozva egy sokkal alapvetőbb és életbevágóbb jogtól, a testi önrendelkezéstől fosztanak meg (mert ahelyett, hogy kiteljesítenék, még az eddigi, feltételhez kötött megvalósulását is elveszik). Az eddigi eljárást a teljesen önrendelkezésen alapuló eljárásra kell lecserélni, nem pedig a nem anyakönyvi átírásának a lehetőségének a hiányára. Olyan nincs, hogy amíg az nincs meg, addig nincs semmi.”

Kolin 8 hónapja van tesztoszteronon, és egyre inkább közelít a maszkulin megjelenés képéhez: „a fizikai eltérések egyre nagyobb diszforiát és letargiát okoznak. Nem tudok normálisan elhelyezkedni itthon suli mellett, mert 10/10x csávónak néznek, de hivatalosan nőnek számítok. Esélyem sincs arra, hogy én döntsem el, kivel osztom meg a „transzságomat”, mert így konkrétan rá vagyok kényszerítve, hogy kétlábon járó hirdetőoszlop legyek nonstop, ami alapjáraton nem lenne gond, hisz felvállalom magam, de a nonstop kényszer out és az egészséges önfelvállalás között hatalmas a különbség.

Ha külföldre költözök, azzal sem oldódik meg a probléma, mert magyar állampolgár vagyok, a magyar szabályok szerint tudom – ha tudom – kijavítani a papírjaimat.”

Kolinnal teljesen hasonlóan gondolkodik U. Péter transz férfi is: „nekem alapvetően nem gond, hogy beszéljek a transzneműségemről, de csatlakozom másokhoz: két teljesen különböző eset, ha a) önként teszem b) muszájból, kényszerből kell. Szeretném én eldönteni, hogy mit és mikor osztok meg magamról. De jelenleg mindenhol, ahol a jogi nevem (is) számít, teljes mértékben mások létező vagy nemlétező jóindulatára vagyok bízva.”

Az álláskeresés és az ilyenkor szokásos kiszolgáltatottság nála is ott van: „Jelenleg az egyik fő problémám, hogy munkanélküli vagyok. Ahhoz, hogy önellátó legyek, kimásszak a szarból, terapeutához járhassak (nem transz témában, de égetően sürgős és fontos lenne!), tudjak törődni a testi és lelki egészségemmel, elindítsam a hormonterápiát stb., pénzre van szükségem. De így, hogy a papírjaim még női névre szólnak, folyton magyarázkodnom kell álláskereséskor, munkavállaláskor. De az átlagemberek nem ismerősek transz témában és ha megtudják a jogi nevem és nemem, gyakran kínossá válik a helyzet, félbeszakítják a pályázati folyamatot, nem keresnek többet stb. Pedig többnyire fiúnak szokott a környezetem olvasni.”

“Szeptembertől gyakorlati órákon kell részt vennem, ez sok hivatalos papírmunkával jár, egyszerre több emberrel kell együttműködni, egyeztetni – kollégákkal, gyakorlatvezetőkkel, gyerekekkel, szülőkkel is akár és még ki tudja, kikkel. Jó lenne, ha csak egyetlen nevet látnának, hallanának, a saját nevemet; ha nem lenne előttük más, csak ez: Péter.

Nem akarok másoktól függeni, nem akarom, hogy ez a diszharmónia időt vegyen el a tényleges tevékenységtől, szervezéstől és megakadályozza azt, hogy kizárólag a teljesítményemet értékeljék. Most minden egyes névsorolvasás, szóbeli és írásbeli vizsga, új tanárral új kurzus arról szól, hogy külön szólok, tájékoztatok, magyarázkodok és szorongok, hogyan fogadják a kényszer coming outomat. Egyáltalán nem automatikus, hogy az emberek tájékozottak és nyitottak, kedvesek.

További nehezítés mindenki számára a lakáskeresés. Mivel nem a szüleink generációja vagyunk, ezért ez nem azt jelenti, hogy az ember venne egy lakást, hanem hogy szeretne egy szobát bérelni. „A lakótársam (aki a lakás tulajdonosa egyébként, és szerencsére jóban vagyunk) kb. 2 hónapja bejelentette, hogy majd szeretne újból egyedül lakni és nekem akkor ki kell költöznöm. Ez így instant szorongás, nem szeretek belegondolni, hogyan fogok új helyet, új lakótárs(ak)at találni? Hol, kikkel kell osztoznom egy lakáson? Hogyan, milyen névvel tudok aláírni egy szerződést? Ha egyáltalán lesz fedél a fejem fölött, ott biztonságban leszek-e majd?”

G. Leának szerencséje volt, neki már rendes papírjai vannak. De a kiszolgáltatottságot nem felejtette el: „A  legfőbb probléma a munkavállalás. 3 hónap alatt elküldtem 100+ helyre az önéletrajzom és egyetlen egy helyről válaszoltak, de az sem volt a legjobb meló, csak muszáj volt elvállalni. 19 évesen leérettségiztem és nem mertem tovább tanulni, mert nem voltak olyan papírjaim, amik megfeleltek volna a kinézetemnek.

Volt például, hogy az orvosi váróban szóba elegyedtem egy idős bácsival, akinek jött az unokája és mondta, hogy míg ideért, ő beszélgetett a kedves hölggyel (aki én voltam). Na és amint ezt kimondta, épp kiüvöltötték a férfi nevemet, ráadásul kétszer is. Süllyedtem el a szégyenemben. Volt, hogy bementem dohányboltba és az eladó a többi vásárló előtt elüvöltötte magát az igazolványom láttán, hogy TE KAJAK PASI VAGY?!

Meg milliónyi sztorit le tudnék írni neked, de így is sok lett.”

Igen, még milliónyi sztori van.
Különösen az álláskeresés sokkal, sokkal nehezebb volta hordoz magában tragikus következményeket: ez az egyik oka annak, hogy a transz nők közül olyan sokan kényszerülnek prostitúcióra/szexmunkára.
Csak remélni tudjuk, hogy több sztori lesz a jövőben, ami happy enddel végződik, és nem fullad a folyamatos, végeláthatatlan frusztrációba és megaláztatásokba.