Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

„Minél közelebb mégy hozzá, annál jobban megérted.”

Szabadnem

„Lehajtott fejjel, szorongva megyek be a mosdóba”

2018. június 18. - A. R.

Június 8-án vette kezdetét a Budapest Pride. Kevesen tudják azonban, hogy ez nemcsak a felvonulást foglalja magában! Hanem közéleti és kulturális programok tömkelegét is. Ráadásul idén először egy teljes hónapon keresztül. Budapesten kívül Miskolcon, Szegeden és Debrecenben is sor kerül ilyen programokra.  Antoni Rita beszámolója a múlt héten lezajlott „Átmenetről mindenkinek” című beszélgetésről. 

 

Kik is azok a transzneműek?

A melegek, leszbikusok és biszexuálisok elfogadottsága talán (főleg a fiatalabb generációk körében) némi javulást mutat, a transzneműeket azonban még mindig számos előítélet övezi. Ők kerültek a „genderideológia” pánik kereszttüzébe, mint olyanok, akik valami bizarr, számomra egyelőre kibogozhatatlan logika alapján a nem transzneműeket is állítólag „megfosztják nemi identitásuktól”. (Éppen annyira, amennyire a melegek látványától egy heteroszexuális ember maga is meleg lesz.) E bűnbakstátusz miatt még progresszív körökben is ferde szemmel nézhetnek rájuk, és akár még LMBTQ közegben is hátrányos megkülönböztetéssel, vagy jobb esetben is téves előfeltevésekkel szembesülhetnek.

Ezért is volt fontos az Amnesty International által múlt hétfőn szervezett „Átmenetről mindenkinek” című beszélgetés, ahol két transznemű ember osztotta meg a tapasztalatait. Egyikük, a 29 éves Horváth Noé történetét már egy éve követhetjük a blogján (https://mentesmaskentamnesty.blog ), amelyből (köszönhetően az informatív és nyílt fogalmazásmódnak, na meg persze a két macskának) egy kedves, szimpatikus srác képe rajzolódott ki. Ezt a benyomást a személyes szereplés is megerősítette. A transz nő meghívott, a 26 éves Hidvégi Anna – aki szintén nem ismeretlen LMBTQ aktivista körökben – nem kevésbé őszinte, elmélyült válaszokat adott a közönség kérdéseire, időnként a humort sem nélkülözve.

Köszönhetően a szenzációhajhász médiaábrázolásoknak és a gyakori pontatlan megfogalmazásoknak is (lásd „nővé operáltatta magát”) a transzneműek nemi átmenetét sokan úgy képzelik el, hogy az adott személy – persze valamilyen perverzió vagy divathóbort által motiválva, mi másért – férfiként a műtőasztalra fekszik, majd néhány óra múlva nőként tér magához (vagy fordítva). A transzneműség hátterében valójában az ún. nemi diszfória áll, ami miatt az érintett leküzdhetetlen idegenkedést érez teste nemi jellegeitől. Ez az állapot ugyanúgy nem változtatható kényszerrel, gyógyszerekkel vagy pszichoterápiával, ahogyan a homoszexualitás sem – az egyetlen megoldás hagyni a transz embert önazonosan, a belsőként megélt neme szerint élni, és ebben támogatni.

 

Nem „átoperálás”, hanem helyreállítás

Maga az átmenet (tranzíció) egy többlépcsős, hosszú (transz férfiaknál 1-2, transz nőknél 3-5 évig tartó), és a hangsúlyokat illetően egyénenként eltérő folyamat, melynek elsődleges célja nem a nemi szervek „átoperálása” (rekonstrukciója), hanem az, hogy a transznemű embert a külvilág a belsőként megélt neméhez tartozóként lássa és fogadja el. „Azt szeretném, hogy a tranzíció végeztével a transzneműség egy nagyon zárójeles dolog legyen az életemben, ne kelljen ezzel ennyit foglalkoznom” – mondta Anna, arra utalva, hogy a transz emberek más tulajdonságaikat sokkal fontosabbnak tartják, és nem szeretnék a transz státuszukat életük középpontjába helyezni. Az átmenet éveiben legtöbbjükön ez óhatatlanul látszik, utána azonban többségük (noha Noé és Anna nem tervezik teljesen elhagyni az aktivista közeget) inkább „beolvadna”.

Azonban sokszor még a nemi identitás felismerése, az önmagára ébredés sem egy egyszerű folyamat. A transzneműek közel fele tudja már gyerekkorában határozottan megfogalmazni, hogy nem az az ő neme, amely szerint anyakönyvezték (ez a klasszikus transz narratíva, amely valamivel elfogadottabb is) – Anna és Noé azonban azok közé tartoznak, akikben csak felnőttként körvonalazódott az identitásuk. panel-181.png

 

Mikor jöttek rá?

Annát általános iskolában sok zaklatás érte, éveken át buzizták, így kialakult benne az elképzelés, hogy ő semmiképpen nem lehet LMBT-ügyben érintett. Később próbált biszexuális, illetve meleg férfiként érvényesülni, de nem találta meg így a helyét. 

Noé az első ébredést (ami 18 évesen érte) inkább ijedten elnyomta magában, és önmaga teljes felvállalásával addig várt, amíg nem tudott a szüleitől elköltözni és önálló egzisztenciát teremteni. A leszbikusságot énidegennek érezte, tudta, hogy esetében nem erről van szó. Családja végül elfogadta őt, de korábban nem mert volna a tényekkel eléjük állni.

Annának, szintén az anyagi függetlenség mellett, lelkileg a mélypontra kellett jutnia ahhoz, hogy kilépjen a komfortzónájából és önmaga előtt is fel merje vállalni a nemi identitását. Mindketten ahhoz kötötték a fordulópontot, hogy rájöttek, nem tudják a jövőjüket az anyakönyvezett nemükben elképzelni, és végképp nem akarnak abban megöregedni. A közönség soraiból érkező kérdésre azt válaszolták, hogy a felismerés/beismerés folyamatát az sem gyorsította volna meg feltétlenül, ha korábban találkoznak a transzneműség fogalmával.

Ez az állapot ugyanúgy nem változtatható kényszerrel, gyógyszerekkel vagy pszichoterápiával, ahogyan a homoszexualitás sem.

 

Egy jó orvos aranyat ér

A beszélgetésből az derült ki, hogy a felismerés és az elfogadás a legnehezebb – ehhez képest az adminisztrációs, illetve orvosi rész könnyebb, és a közösségtől is sok segítséget lehet kapni. A többség a magánellátásban szerzi be a jogi nem- és névváltáshoz szükséges urológiai/nőgyógyászati, valamint pszichológiai és pszichiátriai szakvéleményeket – vannak bejáratott szakemberek, akiket egymásnak ajánlanak. Néhány állami intézményben rendelő orvos is van köztük, de hozzájuk több hónap a várólista, és aki elszánja magát a tranzícióra, nem szeretné ezzel húzni az időt. Szakorvos (egyéni hajlandóság szerint) a dokumentumok birtokában teljes áron felírhatja a hormonkészítményeket, amelyek a kívánt irányú testi változásokat az arcvonásokban, izomzatban, hangfekvésben, testszőrzetben stb. előidézik. TB támogatás azonban csak a jogi procedúra lezárultával jár az élethossziglan szedendő ösztrogénra, illetve tesztoszteronra. A nemi megerősítő műtétet teljes egészében saját forrásból kell fedezniük az érintetteknek, egyetlen állami kórházban kérhető részleges támogatással méltányossági alapon, és ott is csak MtF (male to female), azaz női irányba.

Anna és Noé elmondása alapján nem minden érintett tartja a nemi szervek operációját alapvető fontosságúnak, és akik igen, ők is inkább külföldön, nagyobb gyakorlattal rendelkező orvoscsapattal végeztetik vagy végeztetnék el a 3-4 millió Ft értékű beavatkozást. Noé átmenetét megnehezítette, hogy tizenegy hónapig állt az ügye, mert nem sokkal a kérvénye beadása után szünetelt itthon a jogi nemváltoztatás lehetősége – ami nemrég újra elérhetővé vált, így a várakozó kérvényeket is elbírálták.

 

A jog néha kicsit abszurd...

A jogrendszerben van néhány buktató, amit a jelenlevők inkább derültség forrásává tettek. Az egyik az, hogy a jogi nemváltás feltétele a válás, illetve a bejegyzett élettársi kapcsolat felbontása, azonban ennek ellenére a partner nemváltása hivatalosan nem válóok. A pároknak ezért a jegyző előtt elő kell adniuk, hogy már nem jönnek ki egymással – még akkor is, ha ez valójában nincs így, és a tranzíció végeztével a számukra hozzáférhető formában újra összekötik az életüket. (A közönség soraiból több példa érkezett erre.)

A tanulmányokat igazoló dokumentumok átiratása az új névre némi utánajárást igényel, bár az intézményeknek kötelező ezt megtenni. Probléma szokott lenni, hogy a szabályozás ellenére nem kerül mindenhol átírásra a név, és az érintettek hivatalban vagy egészségügyi intézményekben a régi nevükkel találkoznak, ami kellemetlen helyzeteket idézhet elő. 30073232_10156279984811575_913657191351006968_o.jpg

Nehézséget jelent a genetikai utód biztosítása is: Magyarországon petesejtet elvileg nem lehet sem lefagyasztani, sem másnak adományozni, a lefagyasztott spermát pedig (aminek a nyílt adományozása elvileg szintén tilos) az új, immár női névvel nem lehet felvenni és asszisztált reprodukciós eljáráshoz felhasználni, mert a „tulajdonviszony” – hiába ugyanarról az emberről van szó! – megszűnik. Az érintettek közül azonban sokan nem ragaszkodnak vér szerinti utódhoz, és örömmel élnének az örökbefogadás lehetőségével is.

 

Ez nem játékbabákról és kisautókról szól

Sok transz élettörténet kezdődik azzal a (lássuk be, jól működő) közhellyel, hogy „már gyerekkoromban is szívesebben játszottam babákkal” (illetve transz férfiak esetén autókkal), azonban ebből téves azt a következtetést levonni, hogy valójában csak „lányos fiúkról”, vagy „fiús lányokról” lenne szó. A nemi identitást mindkét meghívott a nemi sztereotípiáknál mélyebb, belső meghatározottságként írta le. Anna sem öltözködésében, sem érdeklődési körét tekintve nem tartja magát hagyományos értelemben femininnek, a nőiességet inkább a gesztusokhoz, artikulációhoz és a testi jellemzőkhöz köti. A társadalmi nemiszerep-elvárásokat kritikusan szemléli. Nem a nemi sztereotípiák megerősítését, hanem egyenesen az azokból való kilépést társítja a transzneműséghez. „Miután sikerül kilépnem egy dobozból, nem akarom magam egy másik dobozba visszazárni” – fogalmazott találóan. „Én önmagammá tranzicionálok”. Noé egyszerűbben látja a nemi sztereotípiák kérdését: „vannak dolgok, amiket szeretek hordani, csinálni stb. és ezek a férfias dolgok, ez mindig így volt. Nem azért viselkedek így, hogy a nemi identitásomat bizonygassam, hanem mert így érzem jól magam. A tranzícióm előtt jellemző volt, hogy pluszban ügyeltem is arra, hogy még férfiasabb legyek, ma már nincsenek ilyen aggályaim.”

 

Pisilni vagy nem pisilni?

Divatos téma ma a transzneműek mosdóhasználata, együtt a világkatasztrófát előrevetítő „gendersemleges” vécékkel – és ebben a pánikhangulatban vajmi kevéssé jön le a külvilág szemében ideiglenesen a két nem közé szoruló, átmenetben levő transz ember kínos tapasztalata. Anna arról számolt be, hogy hónapokig nem ment emiatt sehova, és buliból is előfordult, hogy távozott, mert egyik illemhelyre sem mert bemenni.

Noé elmondta, hogy tudott a belvárosban egy kávézóról, ahol csak egyetlen toalett van, és oda járt, mert tudta, hogy ott nem köthetnek belé. Ma már mindenhol férfinak nézik, de korábban sokat szorongott, elmondása szerint „lehajtott fejjel, célirányosan, véletlenül sem megszólalva” ment be a mosdóba. A szégyent csak az utóbbi időben – miután most már a beszédhangját meghallva sem kérdőjelezik meg, hogy a helyes mosdót választotta-e – kezdte felváltani a büszkeség.

Ettől eltekintve szembetűnő volt, hogy – annak ellenére, hogy nem részesültek a megélt nemüknek megfelelő szocializációban –, Noé mint férfi nagy magabiztosságot sugárzott, Anna pedig a nőkre sajnos gyakran jellemző önbizalomhiányról beszélt. „Más transzneműeket támogatok és arra biztatok, hogy legyenek büszkék, de magamra ezt egyelőre nem tudom alkalmazni. Próbálom racionálisan leépíteni az aggályaimat, de nehéz.” – mondta. A Szimpozion Egyesületnél, ahol a meleg férfiak többsége jellemző, jól érzi magát, mert ott elfogadják, és (ellentétben néha a leszbikus terekkel) senki sem néz rá ferdén a jelenléte miatt. Nyílt ellenségeskedést azonban női terekben sem tapasztalt.

Szóba került a radikális feminizmus transzkritikus ága is. (Ezek a kisebbségben levő feministák magukat, annak ellenére, hogy messze nem minden radikális feminista transzkritikus, „radfem”-nek vagy „gendercritical feminists”-nek nevezik. Elterjedtebben TERF-ekként – trans exclusionary radical feminists – szokás utalni rájuk, mely megnevezést, ahogy a transzfób megjelölést is, ők maguk elutasítják.) A jelenség előtt mind Anna, mind Noé értetlenül áll, és magyar közegben végképp indokolatlannak érzik az irányzat megállapításait. A tavalyi „TERF” workshop rossz élmény volt Anna számára, mert megdöbbentette az ott tapasztalt nyílt elutasítás.

A szégyent csak az utóbbi időben – miután most már a beszédhangját meghallva sem kérdőjelezik meg, hogy a helyes mosdót választotta-e – kezdte felváltani a büszkeség.

 

A cél az önazonos létezés

Pszichológiai kutatások igazolják, hogy a tranzíció minden – munkaerő-piaci, anyagi, magánéleti stb. – hátrányával együtt is javítja a transz emberek életminőségét, és a megbánás nem jellemző. (A néhány kevés esetben, amikor mégis, általában kiderül, hogy a tranzíció nem megfelelő eredménye, és/vagy az elfogadás hiánya vezetett a megbánáshoz, depresszióhoz stb., és nem a nemi identitás téves felismerése.)

Egy önazonosan élő ember pedig – akinek már nem kell a kiléte bizonygatásába és az alapvető személyes biztonságának őrzésébe az átlagnál nagyobb energiát fektetnie – személyes képességei szerint tud kibontakozni, és ez által hozzátenni a társadalomhoz. Már csak ezért is érdemes megismerni a transzneműek történeteit, tapasztalatait, és minden megnyilvánulásunknál (és nem mellesleg, kommentelésünknél) szem előtt tartani, hogy akármennyire is érthetetlennek vagy furcsának tűnik számunkra valaki – mindannyian elsősorban emberek vagyunk.

Ez még a nemi hovatartozásunkat is megelőzi.

 

 Antoni Rita