Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

„Minél közelebb mégy hozzá, annál jobban megérted.”

Szabadnem

„A vaknak született ember sem tudja elképzelni, hogy milyen a szivárvány”

– interjú a legújabb magyar transz közösség, a Prizma alapítóival

2018. május 09. - T. B.

A magyar emberi jogi szervezetek és LMBT-szervezetek célja egy ideje már nem a további terjeszkedés, hanem a túlélés. Ennek ellenére nemrég új transznemű szervezet bontott zászlót. Prizma közösség a nevük, és ezt üzenik: „Megmutatjuk a szivárványt az egyszínűségben!” Bemutatkozó projektjük egy hiánypótló adatbázis, mely LMBT-barát magyar szolgáltatókat reklámoz (fodrászok, pszichológusok stb.). Az adatbázisban jelenleg 67 szolgáltató szerepel, és folyamatosan bővül. A Prizma közösség alapítóival beszélgettünk a transzneműeket érintő diszkriminációról és a mozgalom jövőjéről.

Szabadnem: Mit jelent számotokra a Prizma?

Mónika: A sokszínűség elismerését. Különböző emberek vagyunk (más-más színeink vannak). De a bennünk közösekre odafigyelve összetarthatunk. Segíthetjük, inspirálhatjuk egymást! Számomra legfőképp ezt szimbolizálja a Prizma.

Blanka: Mindig is szervezkedő típus voltam. Elég sok minden érdekel, és általában a szívemre hallgatva döntöm el, hogy éppen mivel foglalkozom. Beszálltam már házfoglalásba, plakátátfestésbe, sőt: pártépítésbe is, ha vonzó volt a társaság, aki csinálta. Cuki állatokat mondjuk nem mentenék, arra van elég jelentkező. De a nagyüzemi állattartás felszámolása vagy a vegánizmus már nagyon is érdekel. Hasonlóan van a transzneműséggel is. Amikor szembesültem vele, hogy én is transznemű vagyok, azt is tudtam, hogy nyilvános szerepet kell vállalnom. 

A tapasztalatom felelősséget, kötelezettséget jelent.

Linda: A Prizma a közösségünk interaktív platformja. Rajta keresztül egymásért dolgozunk. „Egy mindenkiért, mindenki egyért” mozgalom vagyunk.

prizma01.jpg

Szabadnem: Mi volt az a pillanat az életetekben, amikor először éreztétek, hogy aktivisták akartok lenni?

Mónika: Mikor láttam, hogy az édesanyámat hogyan kezeli a patriarchátus. Alig voltam még tini, még a saját transzneműségem se fogalmazódott meg bennem, de emlékszem az érzésre, hogy valami nem oké. Hogy a nőket tárgyiasítják, és lealacsonyítják a férfiakhoz képest. Együttéreztem az elnyomásukkal, sőt, azonosulni tudtam velük. Később aztán ki is derült, hogy valójában MtF (Male-To-Female), vagyis fiúként anyakönyvezett, de női nemi identitású ember vagyok.

Roma transznőként ráadásul a faji elnyomást is folyamatosan a bőrömön éreztem. Már gyerekként is.

Ez a másik, amit még az elsők között neveznék meg. A faji elnyomás miatt éreztem először, hogy igény van az aktivizmusra. Hogy valamit kell tenni. És minden a láthatósággal kezdődik. Azzal, hogy elfogadjuk, befogadjuk azt, aki más, mint mi.

Blanka: Még nem voltam tíz, amikor már három barátommal természetbúvár egyesületet szerveztem, és tiltakoztam, amikor a napköziben Hajni néni szivatta az egyik osztálytársamat.

Zsófia: Tulajdonképpen nem akartam aktivista lenni. Bár mindig megvolt a magam világképe és a különféle emberi egyenjogúsági szempontokat fontosnak éreztem, de nem kívántam nyilvánosan ilyenekkel foglalkozni. Amikor a saját nemi átmenetem kapcsán belefolytam a magyar transzneműek világába, akkor láttam, hogy sorstársaim közül csak milyen kevesen mernek felszólalni a saját érdekükben. Nekem meg az átlagnál jobb helyzetem volt, hasznos képzettségeim és a számat is ki mertem azért nyitni. Így szinte természetes volt, hogy ki is nyitom értük, ha ez segít. Az egész aktivizmus, hátulról, lopakodva került be az életembe.

Linda: Én sem éreztem sosem vágyat arra, hogy aktivista legyek. Sőt, most sem nevezném magam aktivistának. Az én célom, hogy segítsem a sorstársaimat, információkat tegyek számukra elérhetővé, és egy biztonságos közeget hozzak létre nekik, ahol „testvéreikre” találhatnak. Tudom, hogy milyen az, amikor szükséged van valakire, aki segíteni tudna, valami információra, ami előremozdíthatna, egy fényre az alagút végén, de az nincs ott. Nem szeretném, ha a jövőben is ezzel kellene küzdenünk.

Szabadnem: Mi a legrosszabb, az elfogadható és a legoptimistább kimenetele a Prizma működésének?

Mónika: A legrosszabb az, ha leragadunk a különbségeinknél, és a fától nem látjuk az erdőt. A megannyi lehetőség eközben mind kiaknázatlan marad. A legoptimistább kimenetel az lenne, sikerülne hatékonyan együttműködni hosszútávon. Eseményeket szervezhetnénk, erős lenne az online jelenlétünk, és így pozitív erőként mozdíthatnánk előre az LMBTQ+ emberek esélyegyenlőségét. Persze a többi elnyomott embercsoportnak is az oldalán szeretnénk állni. Számomra csak ez az elfogadható szint, különben bele se kezdtünk volna.

Blanka: Az elmúlt fél évben bebizonyosodott – és ez sajnos egyikünket sem lepett meg –, hogy ugyan mi négyen jól tudunk együtt dolgozni, de nagyon nehéz a magyar transznemű közösséget aktivizmusra ösztönözni. Márpedig a hatósugarunk attól is függ, hogy mennyire tudunk élő, aktív bázist összehozni Magyarországon.

A transznemű érdekképviselet nehezített pályán mozog. Hogy miért? Először is: jóval kevesebb transznemű van, mint meleg férfi vagy nő. A melegeknek van egy komoly okuk a saját közegükben aktívnak lenni, hiszen ott találhatnak jó eséllyel párt. A transzneműeknél ez nincs.

A transz férfiaknak általában általában könnyebb a beilleszkedés, mint a transz nőknek, mert a tesztoszteron szedésével együtt egy éven belül a többségük be tud illeszkedni férfiként mindenhol, részesülni kezd a férfiaknak járó előjogokból. Esélyt kap egy biztosabb és jobb életre, amit csak kockáztatna azzal, ha felvállalná transzneműségét.

A transz nőkkel viszont épp fordítva történik mindez. Ők komoly státuszvesztésen esnek át, elveszítik férfi kiváltságaikat (már ha volt nekik egyáltalán – van, aki sosem tudott férfiként beilleszkedni, tehát kiváltságai se nagyon voltak). Már csak fizikai kinézetük (vagy hangjuk) miatt is kevésbé van esélyük beolvadni nőként. Éppen ezért több okuk van az érdekvédelemre, és kevesebb a vesztenivalójuk és bár a zárt transz csoportok tagságának kb. fele férfi, az aktivisták, a felvállaltan, láthatóan transzneműek között sokkal több a nő. Emiatt a népesség kb. 1%-át kitevő transzneműeknek majd fele sokkal kisebb eséllyel fog beszállni a nyílt érdekképviseletbe.

További nehézség, hogy a transzneműekkel az élet ritkán bánik kesztyűs kézzel. Sok frusztrációt kénytelenek elszenvedni, ami miatt sérülnek. Néha „csak” egzisztenciálisan, néha pszichológiailag is. Ez megintcsak nem könnyíti meg egy jól működő, munkára alkalmas, szervezett közösség kialakítását.

Másokat pedig azért vesztünk el, mert megkapta a számára fontos orvosi segítséget, átírta a papírjait és felszívódik a többségi társadalomban. Párhavonta van egy ilyen üzenet a Transz Zóna csoportban, hogy valaki megköszöni a támogatást, sok szerencsét kíván mindenkinek, de kilép, ő már igyekszik minél inkább “sima” férfi vagy nő lenni, és persze van, aki búcsúzás nélkül tűnik el.

Többször előfordult például, hogy valaki jelentkezett, hogy részt venne a munkánkban. Aztán kidobták otthonról. Vagy ott kellett hagynia a munkahelyét, mert annyit baszogatták. Ilyenkor nyilván a saját túlélése lesz az elsődleges számára és nem az, hogy programot szervezzen a Prizma zászlaja alatt az LMBT Történeti Hónapra.

Úgyhogy óvatos vagyok a célok és remények megfogalmazásában.

Linda: Szerintem legrosszabb kimenetel már rég nincs a képben, hisz van egy nagyon jól működő és folyamatosan gyarapodó közösségünk. Egy csoport, aminek a szíve a saját tagjai. Mondhatni, a transzneműek közössége immár automatikusan lélegzik és segíti önmagát. Tehát még ha a Prizma le is állna, a közösség szíve továbbra is dobogna. A Prizma pedig azért van, hogy ezt a folyamatot tovább segítse, fokozza. A végkimenetel az én elképzeléseimben határtalan… Attól függ, hogy mennyire tudunk egymásért összefogni. Beletenni mindazt, amit személy szerint tudunk.

Szabadnem: Milyen gyakorlati ügyeket, kampányokat terveztek a Prizmában?

Mónika: Erre az évre annyit tervezünk, hogy tevékenyen részt veszünk az LMBTQ-eseményeken. A jövőt pedig majd ennek alapján alakítjuk ki. Szerveztünk nemrég egy tévhiteloszlató előadást az állítólag „transzneművé kezelt” gyerekekről, amelyet itt lehet megnézni

Blanka: Számomra kiemelten fontos a hídépítés a többi LMBT-szerveződés felé. Sőt: még a transzneműséggel kritikus feministák felé is. Ők itthon nem nagy csoport, de annál kellemetlenebb a tevékenységük számunkra, néhány képviselőjük elég nagy befolyással bír a forráshiányos magyar baloldalon. Talán tíz emberről van szó, akik közül 2-3 állhat a rosszindulat és a frusztrációk teljes kontrollja alatt, de a többségük egyáltalán nem rossz ember. Gyakran valós problémákat kritizálnak teljesen jogosan – csupán rosszul választottak céltáblát, esetleg a differenciálásról feledkeztek meg. Elég sok energiát tettem az elmúlt másfél évben abba, hogy ezekkel az emberekkel beszélgessek, és szerintem nemcsak én értettem meg őket jobban, hanem talán ők is enyhültek az irányunkban.

A Labrisz tavaly szervezett egy beszélgetést a Pride-on minderről. Idén szerettünk volna velük közösen egy újabb alkalmat összehozni „Kiegyezés és aknaszedés” címmel. Sajnos nem sikerült, mert bár olyan ember akadt a “túloldalon” aki négyszemközt hajlandó volt kulturáltan, korrekten beszélgetni és a másik érveire odafigyelni, nyilvánosan senki nem vállalta ugyanezt.

Egy másik projektem az volt az elmúlt egy évben, hogy az egyik neves transzkritikus feministával közösen megpróbáltunk elég sok munkával egy dokumentumot létrehozni, ami a közös nevezőket rögzíti. A feszültségeket próbáltuk volna ezzel enyhíteni a két csoport között. Abban sajnos most épp nem vagyok biztos, hogy mi lesz ennek a projekt sorsa, mert most kihátrálni látszik belőle az illető. Amit azért is nagyon sajnálok, mert időközben kifejezetten megkedveltem őt.

Szerintem az egyik fő probléma az, hogy nagyon erős szekértábor-logika érvényesül mindkét oldalon. Ezen fölülemelkedni nyilván nem egyszerű, főleg a nyilvánosság előtt. Szerintem ez az egyik fontos akadálya a kiegyezésnek. Teljes mértékben nem mondtam le róla, hogy megvalósítsunk valamilyen kiegyezést, de még nem tudom, hogy lehet hidat építeni úgy, hogy azt a lövészárok túloldalán nem nagyon akarják.

Egy workshopot azért mégiscsak rendezünk a Pride-on idén a Genderfészek csoporttal közösen, "Feminizmus és LMBTQ akítivizmus" címmel július 6-án 18 órától az Aurórában.

Szabadnem: Milyen transzneműnek lenni ma Magyarországon? Gyakran vádolják a transz nőket azzal, hogy túl sablonos, a férfiközpontú elvárásoknak megfelelni akaró, sztereotipikus nőiséget valósítják meg. Mit gondoltok erről?

Zsófia: Nehéz. Bármelyik oldalról is nézzük. Egy testi átmenetet vállaló transznemű embernek mindenképpen coming outolnia kell előbb-utóbb. De ha testileg nem is, hanem „csak” önkifejezésben jelenik ez meg, akkor is látható kívülről. Ezeket nem igazán lehet eltitkolni. Egy cisznemű LMB személy jóval nagyobb eséllyel tud rejtőzködni, ha akar.

Ha az ember annyira szerencsés, hogy a munkahelye vagy oktatási intézménye elfogadja a helyzetet, akkor is folyamatosak a pletykák, a furcsa tekintetek és a súgdolózás. Hozzá lehet szokni, de nem kellemes állandóan ebben élni.

Gyakran éreztetik a munkaadók, hogy ők mekkora kegyet gyakorolnak azzal, hogy még így is hajlandóak állományban tartani az embert.

A helyzettel visszaélve gyakran alulfizetik és/vagy túldolgoztatják a transznemű embert. Aki meg nem is nagyon mer tenni ez ellen, hiszen nem akarja elveszteni a munkáját, mert újat kapni még nehezebb lenne. És ez még a jobbik eset.

Rosszabbik esetben az embert az átmenet közben/után valamilyen indokkal kirúgják. Ezután kevés eséllyel talál másik munkát. Nem elég, hogy a transzneműséggel kapcsolatos egészségügyi költségeket is fizetnie kell, munkanélkülivé válva ugyebár máris lakhatási és élelmezési problémái is lesznek.

De ugyanilyen súlyos, ha az iskolából esnek ki a transznemű fiatalok a diszkrimináció és a zaklatás miatt. Ők a jelenlegi magyar keretek között nem számíthatnak hivatalos segítségre. Aki közülük mégis inkább a rejtőzködést, a külvilágnak való megfelelést választja, az lelkileg vállal hatalmas terhet. Az önidegen szerep játszása rontja a teljesítményt, de az életkedvet is teljesen elveheti. Ez egy nagyon komoly „Melyik ujjamba harapjak?” jellegű dilemma.

A kérdés második részére, a férfiközpontú elvárások megvalósítására többrétűen kell válaszolni. Ez pontosan a van rajta sapka/nincs rajta sapka esete. Mert ha a transz nők nagyon sztereotip módon jelenítik meg a nőiességet, megkapják a fenti vádakat. Ha meg kevésbé domborítják ki a női tulajdonságokat, akkor meg azt kapják meg, hogy valójában nem is nők. Vegyük észre, hogy a cisznemű nőket (vagyis a nem transznemű nőket) nem szokták így megkérdőjelezni. Ők lehetnek akármennyire cicababák vagy akármennyire férfias megjelenésűek is, sokkal kevésbé jellemző, hogy megkérdőjelezik akár a nőiességüket, akár a feminista elkötelezettségüket a megjelenésük miatt (persze van rá példa, de ritkább).

Másrészt meg tagadhatatlan, hogy van a transz nők jelentős részében egy tendencia a feminin jegyek túlzott hangsúlyozására. Ahogy a transz férfiakban is a maszkulin vonásokéra. Ennek az egész jelenségnek van egy dinamikája. Ez az erős hangsúlyozás főleg a nemi átmenet során és az azt követő néhány évben erősebb, később ez beáll egy kevésbé intenzív szintre. Ez viszont teljesen érthető: ha valakinek sokáig nélkülöznie kellett valamit és végül hozzájut, bizony előfordul, hogy túlzásba esik, és „habzsolja” azt a valamit. Csak hogy egy nagyon nevetséges, ám hasonlóan működő példát említsek, ami hasonlóan működik: a külföldre szakadt hazánkfiai és a Túró Rudi esete. Sokan, ha fél-egy évig nem jutnak hozzá, egy-egy hazalátogatáskor degeszre tömik vele magukat… Vagy éppen hajlandóak elzarándokolni a „legközelebbi”, távoli városban lévő magyar boltig csak azért, hogy hozzájussanak ehhez a csemegéhez.

Blanka: Annyit tennék ehhez hozzá, hogy a szterepotipikus külsőségek nagyon sokat segítenek abban, hogy a külvilág a választott nemünk szerint érzékeljen. Saját tapasztalatom szerint például pusztán a körömlakkon nagyon sok múlik. Ha nincs rajtam, hiába az egyértelműen női ruha, meglepően sokan tekintenek férfinak. Ez pedig nem pusztán az identitásom túráztatása miatt fontos, hiszen ha egy férfias testalkatú nőnek látnak, akkor biztonságban vagyok, ha egy női ruhába bújt férfinak, akkor már jóval kevésbé. Tehát a transzneműek szemére vetett gyakori sztereotipikus nemi külsőségek gyakran a biztonságunk fontos eszközei.

Szabadnem: Támogatjátok-e a többi esélyegyenlőgési mozgalmat? (Diák/tanártüntetések, lakhatás, egészségügyi dolgozók, TESCO-alkalmazottak sztrájkja, az Isztambuli Egyezményért folytatott harc stb.) Ha igen, miért?

Mónika: Mint azt korábban is említettem, mi érzékenyek vagyunk a többi elnyomott embercsoportra. Hiszen pontosan tudjuk, milyen az, ha nem születik az ember bizonyos privilégiumokkal, és ebből adódóan nehezebb dolga van a társadalomban. A metszetszemléletű feminizmus alapján viszonyulunk mindenkihez.

Zsófia: Igen, szeretnénk kialakítani, illetve megerősíteni a szövetségi viszonyunkat ezekkel a mozgalmakkal. Optimista forgatókönyv esetén bízhatunk benne, hogy ezek a mozgalmak is támogatják a mi céljainkat és mellénk állnak, amikor nekünk lesz erre szükségünk. Egyébként vállaltan feministák vagyunk, és tevékenyen részt veszünk az LMBT-tudatos feminizmus magyarországi működésében.

Szabadnem: Már van transz érdekképviselet Magyarországon, a TransVanilla. Miért indítottatok be még egyet?

Linda: Természetesen nagyon sokat köszönhetünk a TransVanillának. Sokunk közül én is nekik köszönhetem, hogy anno tizenöt évesen képes voltam felvilágosítani magam és felfedezni, hogy ki is vagyok és mivel kell szembenéznem. A TransVanilla nagyon sokat tett értünk és véletlenül sem szeretnénk az ő munkájukat kétségbe vonni!

Egyszerűen úgy éreztük, hogy ma, jobban mint valaha, szükség van erősítésre.

Nagyon sokan vagyunk kint a világban válaszokat, megértést és hozzánk hasonló embereket keresve. A magyar transzneműeknek szüksége volt egy olyan platformra, ami megadja számukra az egymással való szabad interakciót és információáramlást. Úgy gondoljuk, hogy a Transz Zóna csoport (egy zárt facebook csoport, a szerk.) ezt megvalósította, a Prizmával pedig új szintekre fogjuk ezt léptetni. Hisz az erőnk egy szilárd közösségben van, egy összetartozásban, ami eddig nem létezett.

Mi a munkánkra mindig is úgy tekintettünk, hogy „együtt, egymásért”, nem pedig valakivel versengve.

Szabadnem: Mit üzentek azoknak az embereknek, akik szerint transznak lenni csak egy életmódválasztás? Vagy – amit szintén sokan gondolnak – csak egy összezavarodott, átmeneti élethelyzet?

Mónika: Azt, hogy a világ egy jobb hely lesz, ha megtanulunk élni és élni hagyni.

Blanka: Ismerek embereket, akik azt mondják, nekik nincs nemi identitásuk. De a legtöbb embernek a számos identitása közül ez az egy kifejezetten fontos. Márpedig az identitás komoly dolog. Emberek milliói mentek a történelem során a számukra fontos identitások miatt máglyára, börtönbe, haláltáborba.

Ha valakinek nyilvánvaló, hogy a nemi identitása eltér attól, amit a teste sugall és amit a társadalom mond róla, akkor egy nagyon erős kényszerítő erő fog rá hatni, hogy az identitásának megfelelően éljen.

Amikor én szembesültem a helyzetemmel, akkor teljes bizonyossággal láttam: vagy a nemi identitásom szerint fogok élni, vagy nem fogok élni. Csak ebben volt választásom, semmi másban.Aki szerint ez életmódválasztás, az téved.

Ettől még persze előfordul olyan eset, hogy valaki nem tökéletes „indokkal” babrál a nemi identitásával. Az én pszichiáteremnek volt olyan esete, ahol egy magát transz férfiként azonosító lányról derült ki, hogy valójában szexuális erőszak elszenvedése motiválta arra, hogy megpróbáljon átjutni a „biztonságosabb” oldalra… és ezért „fedezte fel” magában a férfi identitást. De ez ugyanúgy nem számít transzneműségnek, mint ahogy az az ember sem számít hívőnek, aki a templomba a szép képek nézegetése miatt jár.Ne feltételezzük, hogy valaki buliból, félreértésből, vagy a nemi szerepek nehézségei elől menekülve választja a transzneműséget. Ez pont olyannyira reális, mint ha valaki azért imitálna egy vakbélgyulladást, hogy a műtét után kapjon majd finom kórházi reggelit.

Linda: Én teljesen megértem, ha valaki nem tudja ezt a dolgot felfogni. Értem, hogy miért kérdőjelezik meg sokan azt, amit mi érzünk. De azt is gondolom, hogy igazán senki nem értheti meg ezt valós mélységében, csak ha a saját bőrén tapasztalja meg. Én nagyon szerencsés vagyok, mert olyan emberek vesznek körül (a legközelebbi barátaim, a párom és anyukám), akik mind elfogadnak, támogatnak és annak szeretnek, aki vagyok. De még rajtuk is észreveszem, hogy nem mindent értenek meg 100%-ig, amin keresztül kell mennem. Persze ez nem az ő hibájuk és véletlenül sem haragudnék rájuk.

Egyszerűen ez olyan, mint ahogy a vaknak született ember sem tudja elképzelni, hogy milyen a szivárvány. Ezért nem hibáztathatjuk őt.

Szóval ha megértést nem is kaphatunk egyszerűen, de azt hiszem, elfogadást annál inkább megérdemlünk. Hisz nem bántunk senkit azzal, hogy hogyan éljük a saját életünket.

Ugyanolyan emberek vagyunk, mint bárki más, testvérek, gyerekek, szomszédok, akár szülők is, de mint akárki másnak, nekünk is megvannak a saját harcaink, és ezzel megküzdve, boldogan szeretnénk élni.

Úgy gondolom, ezért senki sem érdemel bántást.

 

Kommenteléshez oszd meg a bejegyzést a saját faladon! ;)