„Minél közelebb mégy hozzá, annál jobban megérted.”

Szabadnem

Filmfesztivál transznemű módra

2018. január 03. - sophiataylor

A november 18-19-i hétvégén abban a szerencsében volt részem, hogy eljuthattam a Stockholmi Transz Film Fesztiválra (Trans Film Fest Stockholm 2017). Az idei programban egy transznemű lelkipásztort, egy háborús veteránt és egy transznemű szopránt is megismerhetett a nagyérdemű, de szó volt a belső értékekről és a gondoskodás fontosságáról is.  sophiataylor beszámolója.

Kevesen tudják, hogy az első ilyen jellegű rendezvény Budapesten volt 2014-ben: TranszFeszt volt a neve, a TransVanilla szervezte. Sajnos Magyarországon nem volt akkora sikere, így nem lett folytatása. De az ötletet átvették Svédországban, így itt már harmadik éve, tavasszal és ősszel kerül rá sor.

22540237_1788016821491114_4417940758125789990_n.jpg

Minden teljesen ingyenes volt, de lehetett támogatni a szervezést. 20 SEK-ért (kb. 640 HUF) támogató tag lehet valaki, 100-ért (3200 HUF) kap egy pólót is, amiből volt két fajta. Most már nekem is van két fajta…

A filmek nyelve angol volt, vagy angol feliratos, tekintettel arra, hogy sokan nem született svédek a résztvevők közül, és nem feltétlen beszélik elég jól a nyelvet. Az átvezető szövegeket meg mind angolul, mind svédül elmondták. Itt nem találták nyerőnek a “Same in English” megoldást...

A péntek esti nyitórendezvényt kihagytam, mert én akkor még dolgoztam (és 400 km megtétele sem történik pikk-pakk). A szombati és vasárnapi programokon viszont már részt tudtam venni. Beszámolómban mindig igyekszem majd a száraz ismertetés után a saját, szubjektív véleményemet is elmesélni a filmekről.

A szombati helyszín Stockholm egyik elővárosában egy kis lepukkant művészmozi volt. Én már előzetesen regisztráltam a neten, hogy biztos jusson hely. Ugyan nem veszélyeztetett volna, hogy nem jut, de 50-60 ember így is összegyűlt, ami egy ilyen rétegeseményen szerintem szép szám.

20171119_111759.jpg

Operacsillag születik

A délutáni panel első kisfilmje Mezzo címre hallgatott. Breana Sinclairről, egy fekete amerikai transznőről szólt, aki gyermekkora óta imádta az operát, és érezte, hogy belőle operaénekesnő kell, hogy váljék. A zene iránti rajongása segítette át a nehéz időszakokon. A film párhuzamosan mutatta a gyermekkori emlékeket idéző jeleneteket és azt, ahogy konzervatóriumban, immár nőként tanulja a hangképzést. Lépésről lépésre javult és nőiesedett a hangja. Nagyon érdekes volt hallani, ahogy a végén tökéletes szopránban is képes volt énekelni, amire mindig is vágyott. Remélem, egyszer híres operaművész lesz belőle. A film egyetlen negatívuma, hogy a gyermekkori emlékeket idéző jelenetekben a kissrác hangján olyan belső monológokat vittek be, amire egy olyan idős gyerek tuti nem gondol, vagy legalábbis nem olyan emberijogi nyelvezettel, ahogy ott volt. Sokkal hitelesebb lett volna mindezt gyerekszáj módban előadni. Összességében nagyon inspiráló volt.

A mexikói harmadik nem

Eztán a Muxes című film került sorra. Ez a mexikói muxe-eket mutatta be, akiket harmadik nemként kezel a zapoték őslakosság. Az ország egy déli városában, Juchitánban és környékén élnek. A mi európai szemszögünkből leginkább transzvesztitának vagy drag queen-eknek nevezhetnénk őket. Férfi testtel született emberek, akik hagyományos vagy alkalmasint túlzó női ruhákban, női tevékenységeket végeznek  de külön identitással rendelkeznek, nem sorolják magukat sem a nők, sem a férfiak közé. Sőt! Ki is kérik maguknak, ha úgy gondolják róluk, hogy ők nők. A közösségük elfogadja őket, a hagyományaik szerint szerencsét hoz, ha van muxe a háztartásban. Bár én úgy éreztem, hogy ez inkább afféle megtűrt lét, egy “futottak még” kategória. Persze Mexikóban, egy olyan országban, ami a transznemű emberek ellen elkövetett erőszakos cselekmények számában éllovasnak számít, ez is nagy szó.

Külcsín és belső érték

A következő film a bosnyák Tudom ki vagy, de mi vagyok én? (I know You Are, But What Am I?) volt. A főszereplő, Chris egy nembináris transz srác, aki szobrászatot és grafikát tanult. Ez utóbbit alkalmazva próbálja kifejezni a benne zajló folyamatokat, illetve a világlátását. Az egyik jelenetben egy szarajevói utcai kiállításába tekinthetünk be, ahol különböző testi deformitásokat bemutató képeit tette ki. Az érdeklődőknek hangsúlyozta, hogy ahogy halad előre a sorozat, egyre komolyabb elváltozásokat mutat be ugyanazon az arcon és a testen, de belül az ember ettől ugyanolyan értékes (és ugyanolyan jogokkal rendelkező) marad. Párhuzamosan a saját tranzíciójának történetét is elmeséli.

Egy egészségügyi hős

Ezután az amerikai Libertad jött, ami a mexikói származású, Santa Cruz-ban élő hívő katolikus Alejandra történetét vitte vászonra. A történet egy sok mindenben sablonos transznői életutat mutat meg. De különlegessége, hogy Alejandra ápolóként dolgozik egy egészségügyi központban. Ráadásul egy olyanban, ami a film ugyan nem említi, de némi utánajárással kiderítettem  a női test feletti önrendelkezés és családtervezés biztosítása miatt sokat támadott Planned Parenthood létesítménye. Főhősünk, Alejandra sok évvel ezelőtt meggyőzte a főnökét, az intézményt vezető orvost, Jennifer Hastings-et, hogy képezze magát tovább transznemű hormonterápia területén. Akkor még nem volt ott senki, aki ezzel foglalkozott volna. Mivel Alejandra nagyra becsült munkatárs volt empátiája és segítőkészsége miatt, a doktor egy pillanatig sem habozott. Később együtt képviselték a létesítményüket a helyi Pride-meneten, ahol az orvos az év szövetségese díjat is megkapta. Az egyetlen negatívum a filmmel kapcsolatban, hogy amikor Dr. Hastings azt magyarázza, kik is a transzneműek és miért van szükség a megfelelő szakértelemre, példaként Caitlyn Jennert hozza fel. Mert ugye Jenner maga A Transznő, rajta kívül nincs is más… Jenner ellentmondásos személyiségét ebből a cikkből ismerheti meg a magyar olvasó.

A bőrszín és a transzneműség metszetében

A panel utolsó műve, a Több, mint T (More than T) hosszabb lélegzetvételű volt, egy órát ölelt fel. Hét, az USA különböző területein, különböző gazdasági-társadalmi viszonyok között élő, nem-fehér transz ember mindennapi életét és küzdelmét mutatta be. Fontos észrevenni, hogy az egyszerre több elnyomott csoporthoz tartozó emberek helyzete sokszorozottan nehéz (vö. Metszetszemlélet). Erre mutatott hét, egészen konkrét példát ez a film.

1. Az ügyvéd
Az első interjúalany, Mia Yamamoto jó nevű ügyvéd, japán-amerikai családból. Kisgyerekként megélte a koncentrációs táborokat, ahova az USA-ban élő japánokat zárták a második világháború idején. Harcolt Vietnamban, majd ügyvéd lett, aki sokszor képviselt veteránokat. Bár egész életében érezte a testével nem egyező nemi identitását, élete delén túl döntött úgy, hogy lesz, ami lesz, felvállalja magát, mielőtt meghalna. Ahogy fogalmazott, minden ismerőst és barátot elveszített ezzel. Nem egyedi tapasztalat, sajnos, és ez még szakmájukban elismert emberekkel is előfordul. Szerencsére új missziót talált magának: LMBT, különösen transznemű jogi ügyeket képvisel sikeresen. Ahogy azelőtt, úgy most is az emberi méltóság elfogadtatásáért küzd. Az interjú betekintést enged a magánéletébe is: egy demonstráción ismerkedett össze élettársával. Hasonló nézeteket vallanak, nagy az összhang közöttük.


2. A sminkes
A következő interjúalany, Gizelle Messina egy színesbőrű sminkes lány Los Angelesben. Szaktudásával nemcsak az ügyfeleit segíti a szalonban, ahol dolgozik, hanem a sorstársait is. Emellett vizet és élelmet oszt az utcán lakó rászorulóknak. Szörnyű látvány volt a hollywoodi csillogástól nem messze látni a nyomort, ahogy tömegek sátraznak reménytelenül az utcán. És akkor jön ez a transznő, aki maga sem tudja, miként fogadják majd, de segíteni akar. Az emberek pedig nem nézik, kitől kapják a friss vizet meg az ételt, mindennek örülnek. Ugyanebben a jelenetben volt látható az amerikai prüdéria emblematikus megjelenése. Mivel valószínűleg a viselt topon keresztül halványan felfedezhető volt a mellbimbó domborodása, a film készítői lényegesnek tartották elhomályosítani azt a sávot…

3. Az elnyomott színész
Az ezutáni percekben egy fekete transz srácot, Charles Whitewolfot mutatták be valahonnan az Egyesült Államok közepéről. Szülei kitagadták a coming out-ja után. New Yorkban kötött ki, hajléktalanszállón. Onnan vett részt főszervezőként és szereplőként az “Elnyomottak Színházában”, ahol hajléktalanok és más hátrányos élethelyzettel küzdők lépnek fel, adnak elő darabokat vagy zenélnek. A stáb nyomon követte, ahogy az éjszakai New Yorkban deszkázik, közben mesélt az életéről, az őt érő diszkriminációról. Arról, hogy a nevét sem hajlandóak elfogadni és így állásra sincs esélye, mert mindenhonnan elküldik. Az egyetlen, ami maradt, a színház.


4. Az aktivista
A szintén New Yorkban élő Joanna Cifredo is elvesztette minden lehetőségét egy hagyományos munkahelyre, amikor nőként coming out-olt, amit latina mivoltja tovább súlyosbított. Mivel úgy gondolta, nincs veszteni valója, jelentkezett a National Center for Transgender Equality (A Transznemű Egyenlőség Nemzeti Központja, civil jogvédelmi szervezet) hat hetes, határozott idejű állására. Ott annyira elégedettek voltak vele, hogy tartósan is alkalmazták. Sok helyen már ő képviseli a szervezetet, illetve a más országokból  főleg Latin-Amerikából  menekült transzneműeknek tartanak jogtudatosság-növelő alkalmakat spanyolul ő és a barátnője. Küzd az ellen az igazságtalanság ellen, hogy a halálos diszkrimináció elől menekülő transznemű embereknek az Egyesült Államok bevándorlásügyi fogházaiban nem ismerik el a nemét, és ezzel ismét kiteszik őket a veszélyes mértékű transzfóbiának. Mostanra egy pici, de kényelmes lakása van, biztos életkörülményekkel. Azt szeretné, ha az ő esete nem kivétel, hanem a norma lenne a sorstársai körében. Addig nem akarja abbahagyni a küzdelmet, amíg ez meg nem valósul.


5-6. A segítő és a segített
Az utolsó előtti interjúban egy fekete transznő, Octavia Lewis egy ex-prostituáltat, a szintén fekete transznőt, Ti’aira Chanelt mentorálja. Segít neki a családi élet feltételeinek megteremtésében. Saját tapasztalatai alapján egy gyermek örökbefogadásához szükséges körülményeket is segít létrehozni. Útjuk küzdelmes volt, és a jövő is hasonló, mert transzneműségük első pillantásra is nyilvánvaló – ahogy afrikai-amerikai mivoltjuk is.


7. A pap
Az utolsó személy, akit a film bemutatott, az AIDS-túlélő, fekete transznemű férfi, Louis Mitchell tiszteletes. Hosszú, kanyargós életpályája során jutott oda, hogy a hitét hivatalosan is képviselje és pap legyen. Jelenleg egy kizárólag fehér, cisznemű, heteroszexuális, idős emberekből álló egyházközség papja. Sokszor maga is elcsodálkozik, hogy is került ő a lelki vezető szerepébe. “Hogy a pokolba bízott meg pont engem az Isten ilyen feladattal?”  teszi fel a kérdést ő maga. Célkitűzése, hogy a Biblia igéin keresztül mutassa meg a minden emberre kiterjedő elfogadást, befogadást és isteni szeretetet. Sikeresnek tűnik ebben, a közössége elfogadja és szereti őt. Szép családban él a feleségével és a kislányukkal.

E hét transznemű ember történetével, hét küzdelmes, ám előremutató élettel zárult a szombati nap első panele.

*

A szombati második panel előtt tartottak egy óra szünetet. Ekkor lehetett a helyszíni kávéházban uzsonnázni,  a rendezvényt támogatni, beszélgetni.

A hazai játékos

A második blokk egy svéd kisfilmmel kezdődött, ami az Egy punci portréja (Portrait of a Pussy) címet viselte. Ez egy beszélgetés volt Caisa Lindgrennel az identitásról, a biológiai- és társadalmi nemekről, a nemi megerősítő műtétről, az emberi jogokról és az önmagukként élésről egy nosztalgiázó fényképnézegetés közben.

Példakép és elfogadás

A sor folytatódott a Melltelenül (Pieptiș, Abreast) román filmmel. Ennek során a két főszereplőt követhetjük nyomon egy kis hegyi faluban. A nagymama szülinapi ünnepségéről indul a háziorvos anya és a transznemű fia fel a hegyoldalba. Nagyon nehéz, sok hallgatással, súlyos csenddel megszakítva beszélgetnek, amíg baktatnak felfelé. Az anya azon háborog, hogy a gyereke miért akarja megcsonkítani a tökéletes testét, miért akarja eltávolíttatni a melleit. A gyereke próbálja megértetni, hogy számára miért nem tökéletes ez a test, hiszen ő férfi. Ahogy haladnak az úticéljuk felé, egyre inkább szóba kerül a nagyapa, hogy milyen ember is volt. Kiderül, hogy a transz fiú számára mindig is ő volt a példakép. Felérve egy kis temetőbe érnek, ahol mind a ketten mécsest gyújtanak a nagyapa sírjánál. Kilépve a temetőből a srác csak ennyit mond az anyjának: “Ha csak fele olyan jó ember lehetek, mint nagyapa, már megérte.” Ezzel megtörik a jég, az anyja megsimogatja az arcát és átöleli a fiát, akit immár annak fogad el, aki ő valójában.

A gondoskodás visszajár

Eztán jött a brit Anyu (Mum) című film. A kezdő jelenetben egy középkorú nő telefonál az öccsével, egy családi ügyet vitatnak meg. Kiderül, hogy nagyon beteg az idős anyjuk. Hamarabb is szólhattak volna neki, mondja a telefonba, mert így csak aznap tud elmenni hozzá. Készülődés közben bevillannak emlékképek a gyermekkorából, amikor lányosan mozgó kisfiúként cikizték, ahogy nézte az anyja magassarkú cipőjét takarítás közben. Ahogy együtt fürödtek, és miközben az édesanyja mosta a haját, együtt énekeltek. Az odafelé tartó úton, vezetés közben villan be egy emlékkép a tranzíciója elejéről, amikor logopédussal gyakorolta a nőies beszédet. Megérkezve a szülői házba az öccse és a barátságtalan nevelőapja fogadja. Vele össze is vesznek azonnal, aminek a beteg anya megjelenése vet véget. Az édesanyja láthatóan teljesen elfogadta a gyerekét, boldog, hogy milyen jól néz ki. A film során végigkövethetjük, ahogy a nap során ő fürdeti meg az anyját és mossa a haját, megfordítva a régi felállást, ám ugyanazt a dalt éneklik mindketten, boldogan. Teljesen rendbe rakja, kilakkozza a körmeit stb. Még egyszer kialakul egy konfliktushelyzet a nevelőapával, amit az immár kicsinosított felesége megjelenése állít le. Zárójelenet, ahogy az anya teljesen kimerülve elalszik a franciaágyon. A lánya pedig betakarja, majd nagykifliben, óvó módon mellé fekszik.

Vaiana, csak másképp

A következő kisfilm az amerikai-tongai Lady Eva volt. A főszereplő egy csendes-óceáni szigeten élő őslakos nép gyermeke, akit az édesanyja és a nővérei lányosan neveltek, a népüknél hagyományos leiti szerepre. Ez a felfogás egészen hasonlatos a fentebb említett mexikói muxes csoporthoz. Apjuk halála után a mormonnak betért bátyjai felléptek ez ellen, és minden erővel próbálták férfi szerepbe kényszeríteni. A családi étteremben volt felszolgáló, és bár mindig próbált engedményt elérni idősebb testvéreinél, azok kijelentették: ha megtudják, hogy leitiként viselkedik, kitagadják a családból. Ő viszont nem tudott más lenni, mint önmaga, és jelentkezett a leitiknek tartott éves Miss Galaxy versenyre, így kitették a szűrét otthonról. A leiti önsegítő egyesület központjában kapott egy kis lyukat, ahol meghúzhatta magát, ott adta az interjút, finoman szólva is szerény körülmények között. A verseny maga egy zenés-táncos fellépés, drag queen szerű show. Viszont a leitik esetén a nemi önkifejezést és az identitást nem lehet élesen elválasztani. (Persze ugyanez igaz sok drag queen esetén, akik nemcsak a színpadon bújnak női szerepbe, hanem annak is érzik magukat és sokan belekezdenek idővel a testi tranzícióba is. Bár közel sem mindegyikük.) A versenyen a főszereplő Tina Turner bőrébe bújva a Simply the best c. számot adta elő. Mindezt úgy hogy a maga “aprócska” tongai testével, ami kb. 2 méteres és 140 kilós, cigánykerekezett és más komoly ügyességet igénylő mutatványokkal tarkította az előadását. Ezzel egyértelműen megnyerte a közönséget és az első helyet magának a 2016-os versenyen. Nagyon érdekes volt együtt látni a régi törzsi kultúra és a nyugati behatások küzdelmét, ahogy a mélységes nyomort és a csillogás utáni vágyat is.

A ´90-es évek kisértete

A szombati nap utolsó filmje az önéletrajzi ihletésű, 90-es évek elejét bemutató, kivágott rajzokkal, képkockázásos technikával készült, amerikai Torrey Pines volt. Ez amúgy egy San Diego melletti, óceánparti természeti rezervátum, aminek közelében él a történet főhőse, a pubertása elején lévő Petersen. A film stílusa olyan, mintha a South Park alkotóinak korai zsengéje lenne, bár mivel tavaly készült, az alkotók nyilván szándékosan akartak ilyen érzést kelteni. Érint queer témákat, bár csak nagyon röviden. Hősünk egy geek/kocka kistinédzser lány (?), akit a skizofrén, összeesküvés-elméletekben hívő anyja és a láncdohányos nagyanyja nevel felváltva. A szürreális közegben a valóság egybefolyik a képzeletével és a hallucinációival. A gyereket leginkább a Star Trek érdekli. Van egy haverja az iskolában, akit szintén, így elég sokat lógnak együtt. A srác megüzeni szerelmét egy lapon, amit Petersen látványosan elutasít, az orra előtt tép szét. Az egyik Star Trek részen elaludva azzal álmodik. Ebben ő a kapitány, és a történet végül egy női legénységi taggal való csókolózásban csúcsosodik ki. Egy idő után a környék és a szereplők mindennapi életének felfedezéséből road movie-ba csap át a történet: az anyja elviszi egy Whitney Houston koncertre, valamelyik keleti part közelében levő nagyvárosba. Közben a Grand Canyonnál éjszakázva jön a teljes film második (egyben utolsó) queer jelenete: az anyja beküldi Petersent a mosdóba, hogy borotválja le a lábait. Menet közben elmegy egy queer-punk trió előtt, majd bent a mosdóban elkezdi borotválni a lábait, miközben bedühödik és elképzeli, ahogy a borotvával levágja a coppfjait, az éppen serkenő melleit, miközben megizmosodik, a lábán és karján erős szőr, az arcán pedig szakáll nő. Reggel pedig folytatják útjukat a koncertre. Az esemény után továbbmennek New Yorkba, ahol közlekedési balesetet szenvednek. A jogosítvány ellenőrzésekor kiderül, hogy az anyját körözik, mert Petersent valójában elrabolta az apjától. A film azzal zárul, hogy a hippi apjával együtt visszarepül Kaliforniába.

Ez volt az egyetlen mű a fesztiválon, aminél azt éreztem, a vetítési idejét elégettem az életemből. A film lehetett volna kifejezetten érdekes is, de egyrészt a stílusa számomra elég ordenáré volt, másrészt nagyon vontatott volt a történetvezetése is. Ugyan több érdekes, queer/transznemű témát érintett, de sem azokba, sem a többibe nem ment egyáltalán bele. Még a felszínt sem kapargatta valójában, éppen csak megmutatta, hogy jé, ilyenek is vannak.

Party time!

A napi komoly filmek után éjjel némi lazítás és buli következett. Ide egyébként eljött egy csomó ember, akik a fesztivál többi eseményét kihagyták. Ez volt az a hely és alkalom, ahol én, a magyar közegben rendbontó lázadónak számító, nagyszájú transznő, hirtelen szánnivaló “normie”-vá, átlagossá avanzsáltam. Kaptam is a furcsa pillantásokat, hogy mit keresek én ott. Nyilván nem látszottam eléggé transzneműnek abban a társaságban… Érdekes érzés volt nagyon.

Az est fénypontja Jamie MacDonald stand-up előadása volt. Róla tudni kell, hogy egy Kanadában felnőtt, jelenleg Finnországban élő félig finn, félig skót, meleg transz férfi humorista. Itt “hazai” közegnek adott elő, ami elmondása szerint ebből a szempontból első alkalom volt. A fellépés során saját tranzíciós élményeit mesélte el hatalmas öniróniával és humorral. Olyan részleteket, amik nagyon sok sorstársunknak túlságosan is ismerős lehet, és rengeteg kellemetlen pillanatot okozhatnak. Azzal, hogy így közösen tudtunk ezeken nevetni, oldódott valamelyest ez a sok felgyűlt frusztráció.

Vicc témái lettek például azok a kérdések, amit a kötelező pszichiátriai alkalmakkor elhangoznak:

Mi újság a nemi identitásával?
 Köszönöm, jól van.

Vagy:

Hall hangokat?
Csak amikor az emberek beszélnek hozzám. Eddig azt hittem, ez az általános kommunikáció az emberek között, de most a kérdésével elbizonytalanított.

Esetleg:

Milyen volt a nemi identitása 7 évesen?
 Olyan dinoszaurusz-szerű? Ki a fene elemzi a nemi identitását hét évesen? Én biztos nem tettem, hanem inkább békákat hordtam haza meg a labdát rúgtam a környékbeli srácokkal.

Az előadás egy része megtalálható angol nyelven a YouTube-on.

*

Álom feminista kivitelben

20171119_121648.jpg

Vasárnap 11-kor reggelivel folytatódott a program egy Femtopia nevű vegán-vagány, leszbikus-feminista kávézóban. A TERF legendáriummal ellentétben nem látszott, hogy hatalmas megfélemlítés hatására biztosították volna a helyszínt a transz emberek számára. Még azzal is kedveskedtek, hogy a nagy, csapos üveg citromos víz, ami egyébként “férfikönnyek” néven megy náluk, megkapta a cisz-kiegészítést. Bizonyára ezt is az agresszív transznemű hordáktól való rettegésükben csinálták…

20171119_111704_a.jpg

Az önvédelem ára

A vasárnap délutáni program egy másik városrész kultúrházában volt. Itt témaindítóként a Free CeCe című filmet néztük meg, ami CeCe McDonaldról szólt, aki egy fekete transznemű nő. 2011-ben egy bár előtt elhaladva, társaival együtt egy szóváltás után megtámadta őket egy neonáci társaság. Őt súlyosan megsebesítették az arcán, mire egy nála levő ollóval önvédelemből megszúrta az egyik, utána lépő és őt hátulról, a vállánál megragadó támadóját. Hozzá ugyan ők, a megtámadottak mentőt hívtak, ám belehalt a sérülésébe. Ez után CeCe több, mint 4 évet töltött férfiak számára fenntartott szövetségi börtönben, az idő nagy részében magánzárkában, a “védelme érdekében”. Összehasonlításul, egy másik támadóját, aki egy törött üveggel hadonászva ugrott rá, és emberölési szándékkal vágta meg az arcán, fél évre büntették csupán. Az ügyet felkarolta több transznemű- és LMBT-jogvédő szervezet. Még Laverne Cox is kiállt mellette, aki az Orange is the New Black sorozat transznemű színésznő sztárja. Ő volt a producere ennek a támogató filmnek, illetve aktívan részt vett szereplőként és az érdekképviseletben is. Nyomon követhettük az eseményeket, a kihallgatási felvételektől kezdve a demonstrációkon át a szabadulásig, majd tovább. Láthattuk, ahogy a rendszer áldozatából komoly aktivistává növi ki magát CeCe, miközben a fiúja végig kitartott mellette a nehézségekben és utána is. Ez egy igazi metszetszemléletű történet, amiben látható, mennyit nehezített a sorsán mind fekete, mind a transznemű mivolta. Az egyetlen nagy hiányosság talán az volt a filmben, hogy nem mutatott be ellenpéldaként hasonló önvédelmi esetet, ahol a szereplők mind a társadalom többségi csoportjából valók voltak, hogy látható legyen a jogi- és büntetésvégrehajtási rendszer valódi előítéletessége.

Saját bőrön tapasztalva

A film után néhány Stockholmban élő, sötétebb bőrű transz- és nemileg nonkonform személy vezetett beszélgetést arról, hogy még az emberi jogokban élenjáró Svédországban is milyen előítéleteknek esnek áldozatul. Nagyon gyakran saját etnikumuk tagjaitól. A beszélgetés fő témája az volt, hogy a többszörös diszkriminációból eredő frusztrációt és haragot miként lehet átvezetni az aktivizmusba és a dühöt erőforrásként felhasználni. Ez egy nagyon építő beszélgetés volt, és sok metszetszemléleti szempont feljött témaként.

Este volt még egy program a november 20-i Transznemű Emlékezés Napja kapcsán. Mivel rám még várt 400 km-nyi hazavezetés észak felé, az első leeső svéd hóban, ezen sajnos nem tudtam már ott maradni.

Összességében nagyon jó élmény volt, sok új nézőponttal bővült az ember látóköre, régi és új ismerősökkel lehetett találkozni, és jópofa emléktárgyakat lehetett beszerezni, mint például ezt a 2018-as transz-naptárat.

 

A szerző a molekuláris biológia doktora, transz- és feminista aktivista. További írásait a személyes blogján találod: Trans* – Power – Fist

 

Olvass tovább a témáról itt a blogon!

Milyen a magyar transznemű nők élete?

Feministák, szexuális lelkesedők és az ember lelki neme

Metszetszemlélet: Mi kell egy igazi rendszerváltáshoz?

A transzfeminizmus talányának megfejtése

Egy kis történelem: A nemi identitási zavar kezelése és megelőzése a 20. században

Transznemű lét konzervatív világnézettel

A transzneműek és az LMBTQ közösség viszonyáról

„Politika”-e a transzneműség? És nőellenes-e? Hogyan viszonyul a feminizmus(ok)hoz?

A gendersemlegesen nevelt gyermekek

Import TERF-invázió Magyarországon

Egy transznemű a transz- és hódlobbiról

 

 

Moderálási alapelvek: fenntartjuk a jogot, hogy a gyűlöletkeltő, rasszista, -fób, tutimegmondó/kioktató & a témába nem illő kommenteket kimoderáljuk. Továbbá felhívjuk a figyelmet, hogy mivel a blogot önkéntesek szerkesztik szabadidejükben, nincs mód a beérkező kommentek azonnali elbírálására. Így előfordulhat, hogy néhány nap is eltelik, mielőtt megjelenik egy új komment. A türelmet és megértést köszönjük.

Olmi, az utazó

„Nem tudom már, ki volt az, aki az igazgató közeledtét látva barátian odahajolt a kis szőke sráchoz, és sebtében ajánlott neki egy ízes brit káromkodást, amit Woodlington fejéhez vághat. Lényeg a lényeg, hogy fél perc múlva az egész folyosó röhögött.” – Jimmy Molnár novellája

 

 

 

Százévente egyszer fordul elő, hogy nálunk márciusban havazik. Ez persze nem hivatalos statisztika, de közel jár az igazsághoz. Abban az évben azonban komolyan féltünk attól, hogy Szent Patrik napját szürke, olvadozó latyakban gázolva fogjuk tölteni.

 

Tizennégy évesek voltunk, és meghajolva a környékbeli ír srácok babonái előtt, a borzalmas, hideg időjárást mindnyájan Olmi Thiessennek tulajdonítottuk.

 

Olmi Thiessen velünk egyidős lehetett, de olyan sápadt bábuarca volt, hogy ha felvett volna egy kantáros nadrágot és frufrut vágat, jó eséllyel hihették volna tízévesnek. A családja valahonnan északról érkezett, talán finnek voltak, vagy svédek. Esetleg dánok. Senki nem tudta pontosan, csak azt tudtuk, hogy mivel az apja diplomata – amit egyébként nagyon titokzatosnak találtunk –, a munkája miatt sokat utaznak. Van, ahol egy-két évre letelepednek, van, ahonnan pár hét után továbbállnak.

 

Így jelentek meg azon a februáron Birminghamben is, és az azután eltelt pár hétben szokatlanul hideg idő volt, a megszokotthoz képest feltűnően sok hóval.

 

Mi másra is gondolhatna az ember, minthogy az északi család hozta magával a rossz időt. Na, jó, ha őszinték vagyunk, persze nem az írek babonássága ragadt át ránk. A legtöbben csak megragadtak minden ehhez hasonló nevetséges indokot, hogy kikezdhessék a fura, pici, idegen srácot.

 

Ti el kell pusztulni mind! – sivította Olmi Thiessen a viccesen tökéletlen angoljával, ahányszor csak megpróbáltak havat tömni a kabátja alá.

warwick_school.jpg

 

Egyik pénteken, talán matek- vagy törióra előtti szünetben, Buck Woodlington, az iskola ígéretes nehézatlétája az időjárás miatt akadályozva érezte magát abban, hogy tavaszi szokása szerint, a futópálya hátsó részén, a konténerek között szívhassa el csencselt cigijei valamelyikét. Ezért úgy döntött, ezt magán a baj messziről jött okozóján torolja meg.

 

Azzal kezdte, hogy a folyosón mellette álldogáló Olmit a legközelebbi lányhoz taszította, majd ordítani kezdett, hogy „kanos a viking macsó”.

 

Edd meg a péniszemet – felelte erre ő, alaposabb szlengtudomány hiányában.

 

Mit mondtál, te kis patkány? Na, gyere, lássuk, ki az erősebb!

 

Ezt legfeljebb költői kérdésnek szánhatta, hiszen a sértett „viking macsót” egy erősebb széllöket is magával sodorta, és valószínűleg székre állva sem tudta volna pofánvágni Woodlingtont, akinek a hétéves húga is testesebb volt Olminál.

 

Nem tudom már, ki volt az, aki az igazgató közeledtét látva barátian odahajolt a kis szőke sráchoz, és sebtében ajánlott neki egy ízes brit káromkodást, amit Woodlington fejéhez vághat. Lényeg a lényeg, hogy fél perc múlva a fél folyosó azon röhögött, ahogy Hampton igazgató kikerekedett szemekkel hallgatja, ahogy válogatott káromkodások hasítanak bele a levegőbe, vékony hangon, krákogós akcentussal előadva.

 

Thiessen! Tanítás után várom az irodámban!

 

Miután sikerült elmagyaráznunk a holtra vált Olminak, hogy az igazgatóhoz kell mennie délután, Ron Carson és én felajánlottuk neki, hogy elkísérjük, úgyis útba kell ejtenünk a dirit nekünk is.

 

Személy szerint nekem azért volt jelenésem, mert három hete nem látogattam az iskolapszichológust, akit kötelező jelleggel rendeltek el pár hónapra, mikor visszatértem a suliba a műtét és az újabb kör kemo után. Segített egy ideig, persze, de eljutottunk odáig, hogy úgy éreztem, heti kétszer teljesen feleslegesen kesergünk az elvesztett lábam miatt, ahelyett, hogy abban a szabadidőmben is együtt edzhetnék, vagy futhatnék a srácokkal, aminek jóval több hasznát láttam akkor. Volt idő, mikor nagyon nagy szükségem lett volna lelki támaszra, de azok az idők eddigre már elmúltak. Vagy egyszerűen csak nem az iskolapszichológus unott hangon előadott, betanult frázisai jelentették a lelki támogatást, ami segített volna.

 

Hogy Ron Carson vajon miért kellett volna, hogy fejmosást kapjon, azt nem tudom, mindenesetre nem volt ott az igazgatói iroda előtt aznap délután.

 

Ott volt viszont Olmi Thiessen. Keresztbe tett lábakkal és keresztbe font karokkal ült egy szokásos, ronda, fehér műanyagszéken, ami alig ütött el a bőre színétől.

 

Mikor letelepedtem mellé és a két szék közé támasztottam a mankókat, úgy nézett rám, mintha az én hibám lenne, amiért itt ül a kihalt folyosón, mikor mindenki más rég otthon van már.

 

Pár perc halott csend után elővettem a telefonom, és kerestem rajta egy játékot, ami leköt egy ideig.

 

Kb. fél óra múlva, mikor meguntam, hogy egy sakálhangon vonyító, lila majmot kalauzoljak a dzsungelben, Olmi felé fordultam.

 

Amúgy itt van egyáltalán a diri?

 

Az ki?

 

Az igazgató, Olmi. Van egyáltalán valaki az irodában?

 

Megvonta a vállát. Égnek emeltem a szemem, áthajoltam a srác előtt, felvettem az egyik mankót, aminek a végével pont elértem az ajtót, és meg tudtam ütögetni anélkül, hogy felálljak. Semmi válasz.

 

Igazgató nincs itt?

 

Hát, ha itt van, Olmi, akkor vagy alszik, vagy halott.

 

Erre mondott valamit finnül. Vagy svédül. Vagy dánul. Aztán nézte, ahogy felállok a székről.

 

Miért van neked egy láb?

 

Ezerszer hallottam már ezt a kérdést valamilyen formában, ezért fel se néztem, mikor válaszoltam.

 

Rák.

 

Sajnálom.

 

Én is. De túl vagyok rajta.

 

Ron mondja, te jársz pszicho.

 

Ron kapja be. És nem járok. Pont ezért vagyok itt…

 

Nem felelt, csak nézett. Sóhajtottam.

 

Jól vagyok. Nincs baj. Ron egy fasz. De nincs gáz. Érted, Olmi?

 

Nem vagyok hülye.

 

Oké.

 

Hátat fordítottam neki és elindultam a hátsó kijárat felé.

 

Szerintem te szép fiú vagy.

 

Megtorpantam, visszafordultam és tágra nyílt szemekkel meredtem rá.

 

Te tetszel nekem. – Dacosan nézett rám.

 

Mi van, buzi vagy, Olmi? – Bevallom, akkor, tizennégy évesen nem mindig voltam olyan kifinomult, mint talán most lennék.

 

És ha igen? – Látszott rajta, hogy ezt a szót ismeri angolul is. És még ki tudja, hány nyelven hallhatta már a fejéhez vágva.

 

Hát… elég nyíltan vállalod… – feleltem erőltetett mosollyal. Nagyon zavarban voltam.

 

Én nem vagyok sok időt sehol. Én lehetek én.

 

Emlékszem, hogy egy pár másodpercig csak bámultam rá, ő meg vissza. Még sosem volt dolgom fiúval azelőtt, csak lányokkal smároltam korábban. Persze nem akkor először jutott eszembe, hogy talán biszex lehetek, de sokat még nem foglalkoztam a gondolattal tizennégy évesen.

 

Végül ő törte meg a csendet.

 

Ha baj van és akarsz beszélni, lehet beszélsz velem. Ha nem akarsz beszélni orvossal.

 

Ahogy állt velem szemben, és nézett rám nagy, kék szemekkel, és próbálta kifürkészni a tekintetemből, hogy megköszönöm-e vagy megütöm, egyszercsak melegség áradt szét bennem. Utólag visszanézve irigylésre méltóan könnyedén, gondolkodás nélkül hozzáléptem és megcsókoltam. Kicsit ügyetlenül, röviden. De megtettem.

 

Meleg, puha és édes szája volt, mint egy lánynak. Visszacsókolt. A második már profibb volt.

 

Ezután szállt el a nagy bátorságom.

 

Ja… hát ez van… ja… – valami hasonlót mondhattam. Aztán otthagytam.

 

Elmenőben még hallottam, ahogy mosolygós hangon mormog magában valamit finnül.

 

Vagy svédül.

 

De lehet, hogy dánul, a franc se tudja.

 

Jimmy Molnár

 

Olajszörnyek, átfektetés és Trump

Mi az az átfektetés? Mit csinálnak az angol átfektetés-aktivisták? És mi köze van mindennek Trumphoz meg az olajszörnyekhez? Londoni tudósítónk jelentkezik. 

Tovább

Előítéletek metszetében

Visszafejlődés helyett hatékony fellépést! 19. WAVE konferencia a nők elleni erőszakról, okt. 30-nov. 1., Budapest. Beszámoló, 2. rész.

/Beszámolónk első része itt található./ 

Az első nap harmadik szekciójának előadásai a metszetszemlélet köré szerveződtek. Az angliai, román és izlandi szakértők a színes bőrű nők, a roma nők és a fogyatékossággal élő nők helyzetét tárgyalták.   

 ***

dorett_jones.jpg

Dorett Jones a brit Imkaan nevű szervezettől érkezett, és az interszekcionális (a továbbiakban: metszetszemléletű) megközelítés fontosságáról beszélt a nők és lánygyermekek elleni erőszak kezelésében. Szervezetük a fekete és etnikai kisebbségekhez tartozó (black and minority ethnic = BME women) áldozatokat segíti közel húsz éve. Az előadó megjegyezte, hogy a feketék globálisan valójában nem kisebbség, hanem többség, de a brit politika nyelvezete miatt mégis a „minority” kifejezésnél maradtak. Az erőszak nálunk is ismert formái mellett (fizikai, lelki, szexuális, verbális, gazdasági, valamint prostitúció) foglalkoznak a vallási alapú erőszak (faith-based abuse): a kényszerházasság és a becsületgyilkosságok elleni küzdelemmel is.

Tovább

Milyen a gondoskodó férfi? Te annak tartod magad?

Az erőszakos férfi ellentéte a gondoskodó férfi. A gondoskodó férfiak kultúrájának kialakításához nyíltan kell beszélnünk a gondoskodás természetéről. Milyen érzés gondoskodni? Ezt kell elsajátítani minden férfinak, megtanulva más férfiaktól, akik már korábban megtanulták azt. Mert amikor egy férfi kifejleszti magában a gondoskodás képességet, egyre közelebb kerül a teljességhez.

Tovább

„Nem az Isztambuli Egyezmény jogrendbe illesztése ártalmas a családokra, hanem az erőszak”

Visszafejlődés helyett hatékony fellépést! 19. WAVE konferencia a nők elleni erőszakról, okt. 30-nov. 1., Budapest. Beszámoló, 1. rész.

A nők elleni erőszak az emberi jogok megsértése. Nevezhetnénk persze a család szentsége meggyalázásának is, ha van, akinek úgy jobban tetszik. De a kormányt úgy tűnik, egyik megközelítésből sem zavarja a probléma, ugyanis a meghívás ellenére senkit sem delegált az európai nőjogi szervezeteket tömörítő feminista hálózat, a WAVE nemzetközi szakmai konferenciájára. Még az általa generált álcivil szervezeteket, például az Alapjogi Központot sem, pedig az Európa Tanács jó gyakorlatokat rögzítő áldozatvédő dokumentuma, az Isztambuli Egyezmény ellen kirohanó, jogi szövegében „teremtett nemekről”, a napokban pedig, bizonyára Puzsér Róbert írásai által inspirálva, „feminista genderkurzusról” hadováló Szánthó Miklósra igazán ráfért volna némi tájékozódás. (Ehhez képest csak a kisebb probléma, hogy már megint nem láttuk a mostanában kevesebb vizet zavaró Tamási Erzsébetet sem.)

Tovább

Ezt kell tudnod a pszichés és mentális betegséggel élőkről!

Lehet-e ma Magyarországon pszichés és mentális betegséggel nyíltan élni? Miken megy keresztül az az ember, akit a környezete szó szerint „hülyének” és „elmebetegnek” tart? Milyen nehézségeket gördít az ilyen emberek elé a társadalom és a magyar állam? Barabás Andrea vallomása... és javaslatai a változásra!

 

 

Nem véletlen a témám. Saját tapasztalataimat fogom veletek megosztani.

Tovább

7 dolog, amit a #metoo kampányról tudnod kell

A héten elindult egy meglepően nagy mértéket öltő online kampány. Számos, szexuális zaklatást túlélt ismerősöm, köztük feministák és üggyel szimpatizáló aktivisták is csatlakoztak hozzá. Sok támogató is kifejezte a szolidaritását. Facebook tagok írták ki egymás után posztjukban: #metoo (Magyarul: „én is” áldozat, túlélő vagyok.)

 

Érintettként nem hagyhatom szó nélkül.

 

Figyelem, felkavaró tartalom!

Tovább

4+4 tipp a feminista kiberbiztonságért

Eleged van a kéretlen (pornó)reklámokból? A fölugró ablakokból? A böngészés közben rád ömlesztett irdatlan mennyiségű virtuális szemétből, és abból, hogy adatbúvár cégek lekövetik, mire kattintottál korábban?

Tovább

5 kérdés önmagadhoz, mielőtt az interneten kommentelsz

Mindannyian kerültünk már ilyen helyzetbe: egy ismerős megoszt egy politikai témájú cikket, az alatta lévő kommentek pedig teljesen kiverik nálunk a biztosítékot. Ezek nem értenek semmit! – kiáltjuk, és felvesszük a kesztyűt, jól elmagyarázzuk nekik a tutit. Aztán hirtelen hajnal 3, egymás felmenőivel már hipotetikus intim viszonyt ápol mindenki, de ezek még mindig nem értenek semmit... Hol rontottuk el? Mit lehet tenni, hogy legközelebb ne kerüljünk ilyen helyzetbe?

Tovább

„Szerencsés fiúk”

A férfiak ellen nők által elkövetett szexuális erőszak létezik

Egy kutatónő online kérdőív segítségével vizsgálta a férfiak ellen nők által elkövetett szexuális bántalmazás egyes formáit, amikor az elkövető (vaginális, orális vagy anális) behatolásra kényszeríti az áldozatot. A férfiakkal szemben nők által elkövetett nemi erőszak valós jelenség.

Tovább

Van egy álmom: hogy a lányom és a barátnője összeházasodnak

Peksáné Gyémánt Ágnes (alapító, LMBTQ személyek szülei és hozzátartozói Facebook-csoport) beszéde a Budapest Pride-on

agi00.jpg

Fotó: Bite Zsolt

Mielőtt bemutatkoznék, elmondanám, hogy nemhogy mikrofonba, de még húsz embernél többnek, soha nem beszéltem. De annyi fájdalom és indulat gyülemlett fel bennem, hogy úgy éreztem, ezt már muszáj kiadnom magamból.

ÉN EGY ÉDESANYA VAGYOK, AKINEK A LÁNYA LESZBIKUS.

Egy anyatigris, aki meg akarja védeni a gyerekét. Féltettem magam és féltettem a gyermekem. Mit szólnak majd, ha megtudják? Amíg nem ismernek közelebbről és nem tudják a gyermeketekről, nincs semmi baj. Csak hát, amikor elkezdenek mesélni a családjukról, a gyermekekről, csínyekről és szerelmekről, és rákérdeznek a tieidre… Mit válaszoljak?

Tovább

Lehet-e a szexről közhelyek nélkül beszélni?

Szoktam néha mondani, hogy „lakik bennem egy konzervatív” – azt értve ez alatt, hogy a poliamóriától/nem-monogámiától, illetve a párkapcsolaton kívüli szexualitástól (alkalmi kapcsolatok, barátság extrákkal, minden ilyesmi) személyes szinten zsigerileg idegenkedem. Viszont szeretném azokat megérteni, akik – szexuális orientációtól függetlenül – ezeket az életmódokat választják, így néha túllépek a komfortzónámon és tudatosan szembesítem magam e témákkal (pl. rendeztem már a nem-monogám kapcsolatokról beszélgetős estet, illetve a közelmúltban megnéztem az RS9-ben egy, a nyitott kapcsolatokról szóló színdarabot). Gondoltam az eseményleírás alapján, hogy a „Tudatos szex másként” című workshopon is biztosan hallok majd olyan információkat, amik segíthetnek ezeket az ellenérzéseimet valamelyest leépíteni, új nézőpontokra szert tenni. Végül annyit elmondhatok, hogy az előadás tényleg túlléptetett a komfortzónámon.

Tovább

Nagyhideghegyi beszéd - a Pride megnyitójáról

Nemrég úgy álltam volna itt, mint egy jóképű, életének legjobb éveiben járó férfi, aki sokak számára példa értékű házasságban él. Az LMP kezdeményezője és ismert arca voltam, majd a Greenpeace szóvivője, néhány izgalmas és megnyert zöldpolitikai üggyel a hátam mögött nem volt okom a panaszra. Unokákat vártak tőlem.

Közben bennem folyamatos életundor hullámzott, és kamaszkorom óta etikai megfontolásokkal tartottam sakkban a halálvágyamat. Minderről a környezetem a lehető legkevesebbet tudta: úgyse tudtak segíteni, megszomorítani pedig nem akartam őket. A halálvágyat és az életundort úgy kezeltem, mint az élet természetes velejáróját. Nem panaszkodtam.

Vay Blanka beszéde a Pride megnyitójáról.

pride.jpg

 

Tovább

„A szélsőséges külföldi esetekért ne én legyek a felelős” – workshop a transzneműek és az LMBTQ közösség viszonyáról

Eredetileg ezzel a mondattal terveztem kezdeni ezt a beszámolót: „Noha nem zökkenőmentesen, de a vártnál gördülékenyebben és, mondhatni, eredményesebben zajlott le vasárnap délután a Budapest Pride keretében megrendezett „LMBTQIA a T-vel” c. workshop, amely a transzinkluzivitás illetve a „terf”-vita kérdéseit járta körül.” Csakhogy már néhány további vélemény megismerése is (és még csak a transzinkluzív oldalról beszélek!) az értelmezések drasztikus sokféleségét igazolta. Látok mindent az épülő hidakat vizionáló kirobbanó lelkesedéstől a „nem jutottunk sehova” elkeseredett pesszimizmusáig, így kiderült, hogy viszonylagos – és, mivel én sem katasztrófára, sem egymás nyakába borulós csodára nem számítottam, szenvtelen – elégedettségem meglehetősen szubjektív.

Az biztos, hogy a közel másfél éve húzódó vita offline térbe való áthozatalára nagy igény volt, így a terem zsúfolásig megtelt. Nem képviselte magát azonban sajnos a Transvanilla egyesület, és nem jött el a transzkritikus oldal több online hangadója. Különösen feltűnő volt a „transzzsidó” koncepcióhoz illetve "A világ legelnyomottabb embere" c. videóhoz köthető művész, valamint a tavaly álnéven megjelent, transzkritikus gúnyiratoknak (pl. a Transzzsidó kiáltványnak) felületet adó Reflektor.hu szerkesztőjének távol maradása. A radikális transzkritikus oldal egyetlen megjelent képviselője így végül annyira kisebbségbe szorult a közegben népszerűtlen véleményével (a hallgatólagos egyetértés lehetősége persze fennáll, de a támogatás jelzésével nem sokan fáradoztak nyíltan, a csoport előtt), hogy az a rendezvény végére a vele ellentétes állásponton levők egy részéből is empátiát váltott ki – és annak értékelését, hogy ő legalább eljött és vállalta a személyes vitát. A részvétel valószínűleg mindenkitől jelentős lelki felkészülést kívánt, hiszen a témát tekintve bőven lehetett a workshopon ellentétes, illetve akár traumatizáló véleményekre számítani.

A szervezők négy témacsoport mentén vezették, korrekt moderációval, a közel négy órán át húzódó beszélgetést: 1. identitás, 2. közös térhasználat, 3. az események története, helyzet a vita előtt/után, 4. közös pontok, kommunikáció módja a továbbiakban. Az alábbiakban inkább ragaszkodom a tematikus csoportosításhoz, mint az elhangzottak időrendjéhez (főleg mivel a témák végül gyakran összefolytak). Mivel nem tudtam erről egyeztetni, a felszólalók neveit nem írom ki. Azokat a részeket, amelyek nem hangzottak el a workshopon, csak a saját kommentárjaim, dőlt betűvel szedem.

Jelen beszámoló részrehajlástól mentesnek, objektívnek tekintésére, valamint kizárólagosságára nem tartok igényt. A helyszínen is egyértelműen vállaltam a transzinkluzív, metszetszemléletű (interszekcionális) feminista álláspontomat, és e szöveg megírásakor sem igyekeztem úgy feltüntetni magam, mintha a vitának független szemlélője lennék. 

Tovább

Megjegyzések a „TERF” vitához

„Politika”-e a transzneműség? És nőellenes-e? Hogyan viszonyul a feminizmus(ok)hoz?

Az alábbi vázlatot az idei Budapest Pride-hét keretein belül megrendezett, „LMBTQIA a T-vel” c. workshop egyik szervezőjének a kérésére állítottam össze. Mivel csak egy nappal a rendezvény előtt tudtam rá időt fordítani, és így nem biztos, hogy már be tudják illeszteni a programba, (vagy ha mégis, várhatóan nem lesz idő másfél órában minden pontot érinteni), közzé is teszem. 

Előljáróban annyit mondanék, hogy 2013-ban is részt vettem egy „betűs” workshopon, ahol nem a betűk egymásnak ugrasztása volt a téma, hanem a megismerés, megértés. Itt olvasható erről a részletes beszámolóm. Szomorúnak tartom, hogy az elmúlt négy évben sikerült oda eljutni, hogy most már tűzoltó workshopot kell rendezni az időközben megjelent bomlasztás miatt. A Melegfront csoport is nagy utat tett meg a különböző nemi szervekkel rendelkező, különféle összetételű párokat ábrázoló 2013-as molinótól addig, hogy diktatorikusan kizárja a radikális feminizmus transzkritikus ágával egyet nem értőket, az azt kritizálni merészelő LMBTQ személyeket. Szerintem többre mentünk volna, ha a 2013-as workshop szellemében megyünk tovább, így némileg szomorúan készülök a holnapi alkalomra. A „minél közelebb mégy hozzá, annál jobban megérted” szellemiséggel továbbra is jobban tudok azonosulni – ezért is javasoltam az alapításkor ezt az idézetet a Szabadnem blog mottójának. (Legalább mi vigyük tovább.)

De térjünk a tárgyra. Lehet, hogy az álláspontom egyeseknek túl kevés lesz, másoknak meg túl sok (megszoktam) – az viszont biztos, hogy az alábbiak kizárólag a saját személyes véleményemet tükrözik.

Tovább

Elhazudott egyenlőség

 

Szeretném, ha képzeletben elindulnál egy olyan futóversenyen, ahol ketten vagytok. A te lábad össze van kötve. A szabaly az, hogy le kell futni 1000 métert. Sőt, bele is szabad rúgni a másikba – de csak annak szabad, akinek nincs összekötve a lába.  Miczki Tamara vendégposztja.

Tovább

A gendersemlegesen nevelt gyermekek – 2. rész

 

Cikkünk második részében folytatjuk Cordelia Fine A nemek hazugsága (Die Geschlechterlüge) című könyvének ismertetését. Az első részhez kattints ide!

 

innen.jpg

Amikor viszont a nemi sztereotípiák szerinti nevelés teljes csődöt mond:

A Szobafestőnők nevű kisvállalkozás

 

Tovább

A gendersemlegesen nevelt gyermekek

Sok szülő igyekszik elkerülni, hogy gyermekébe belenevelje a nemi sztereotípiákat. A lány jó eséllyel mégis ott köt ki, hogy babázik, a fiú meg ott, hogy kisautózik. A szülők többsége itt egyértelműen a géneket, gyermekének „esszenciális” női vagy férfi személyiségét véli felismerni. Azonban lehet, hogy tévednek. Miért is?

Vay Blanka írása.
dog.jpg

Amikor viszont a nemi sztereotípiákra való nevelés teljes csődöt vall:
nő és kutyája munka közben.

 

Nem a legmagabiztosabb érzésekkel vágtam bele Cordelia Fine A nemek hazugsága (Die Geschlechterlüge, Klett-Cotta Verlag, Stuttgart 2012) című könyvébe. A férfias és nőies tulajdonságok eredete volt a téma. Én korábban 60-70 százalékra tettem a szocializáció hatását, a szerző szerint ez nagyjából 100 százalék. A szerző agykutató, neurológus és pszichológus képzettsége meggyőzőbb alapnak tűnt az én olvasottságomnál. Mindegy, gondoltam, okos embereket kell olvasni, nem olyanokat, akik ugyanazt gondolják, amit én.

 

Tovább

Szélsőjobbos támadás a Genderfészek ellen

Szerda reggel arra keltünk, hogy zárt facebook-csoportunkból egy print-screen (képernyőkép) a kurucinfón landolt. Miután átvizsgáltuk a taglisát és töröltük az olyan passzív tagokat, akiket senki nem ismert az aktív tagok közül, úgy döntöttünk, megszólalunk  az ügyben.

Tovább

Metszetszemlélet

Mi kell egy igazi rendszerváltáshoz?

Tüntetünk, mert elégedetlenek vagyunk a rendszerrel. De milyen is pontosan a rendszer? És milyen lehetőségeink vannak ellene? Létezik-e olyan eszme, ami mögé egyszerre tud beállni – párttól és politikai oldaltól függetlenül – az összes elégedetlenkedő? Kiáltvány arról, mi a metszetszemlélet. És hogy miért nem lesz igazi rendszerváltás nélküle.

Tovább

Nyílt levél a Labrisz Leszbikus Egyesületnek

Kedves Labriszosok!


Oldalatokon egy olyan cikk fordítása jelent meg, ami nagyon káros és alaptalan vádakkal illeti a magyar transznemű közösséget és mindemellett súlyosan sértő is rájuk nézve.

A szóban forgó rész egyébként az eredeti szövegben egyébként nem szerepel, ez a névtelenségbe burkolózó fordító tulajdonképpeni hamisítása.

Az érintettek közül többen kifejezték tiltakozásukat, köztük a TransVanilla is, a magyarországi transznemű mozgalom egyik legrégebbi szereplője. Ezeket ti mindeddig negligáltátok.

Az alapproblémát, a leszbikus terek megszűnését, mi magunk is aggasztónak találjuk, mert a szerepük lényeges az egész LMBTQIA+ és női egyenjogúsági mozgalmon belül. Mi is szeretnénk, ha ez a tendencia megfordulna és újra több női, leszbikus hely nyílna meg, ahol az érintettek biztonságban érezhetik magukat. Ám ennek a módja nem mások bűnbakká tétele, akik ráadásul természetes szövetségesek és részesei mind az LMBTQIA+ és a női társadalomnak.

A pár nappal korábban íródott szövegetek jutott eszünkbe, az elmúlt évek egyik legtisztább és legértelmesebb politikai megszólalása, amiben azt magyaráztátok el, mi volt a fő baj Puzsér Róbert szónoki felkérésével egy ellenzéki demonstráción.
Ott azt magyaráztátok el, hogy lehet hibát elkövetni, de ha az érintett kisebbség reklamál, akkor azt ignorálni nem szabad. Ha nem ért velük valaki egyet, akkor is lépjen hátra, kérje ki mások véleményét is, és ha úgy sem képes korrekcióra, akkor is tisztelettel és érdemben kommunikáljon az érintettekkel.

Most az élet úgy hozta, hogy a Labrisz került át a másik oldalra, ő biztosított teret egy súlyosan transzfób szövegnek, és a Labrisz az, aki az érintett transzneműek tiltakozására süket.
Sok éves tapasztalatunk alapján tudjuk, hogy ez nem jellemzi a Labrisz egyesületet, ezért jóhiszemüségünket fenntartjuk, de ahhoz, hogy továbbra is nyitott és szövetséges közösséget tudjunk bennetek látni, kérjük, hogy ismerjétek fel, ugyanaz, pontosan ugyanaz a helyzet mint Puzsér esetén, és kirekesztő megnyilvánulás áldozatai ugyanúgy megértést és korrekciót kérnek. Ezúttal nem ti, hanem tőletek.

 

lesbian_mtf.jpg

A kép magyar fordítása: Hasznos grafika arról, hogy vajon a transz nők lehetnek-e leszbikusok. Lehetnek a transz nők leszbikusok? ---> IGEN. MERT A TRANSZ NŐK IS NŐK. Ez minden, amire érdemes emlékezni!

Legyetek érettebb gondolkodásúak, mint azok, akiket nemrég jogos kritikával illettetek!

Üdvözlettel:
A Szabadnem blog csapata


Update: Az elmúlt néhány órában a legaggasztóbb mondat, a levelünk elején említett "fordítói megjegyzés" kikerült a cikkből. Még nem tökéletesen befogadó így sem a szöveg, de a lépést nagyra becsüljük, mert jó irányba mutat. Köszönjük!

Feministák, szexuális lelkesedők és az ember lelki neme

A szexológia rövid története a 19-20. század fordulóján

Hogyan alakult ki a prűd, viktoriánus társadalomból a mai, átszexualizált kultúra? Milyen szerepe volt ebben a folyamatban az orvostudománynak és a szexológiának? Miért gondolták a 19. századi konzervatív hangadók, hogy a feministák betegek? Kik voltak az első szexuális lelkesedők, akik megágyaztak a szexuális forradalomnak? Miért kezdték a pszichológusok és pszichiáterek az ember lelki nemét kutatni? Cikkünk bemutatja a szexológia születését, valamint a nemi elhajlás fogalmát, amiből később a homoszexualitás és a transzneműség fogalmai kialakultak.

Tovább

Nőügyek

Transznemű lét konzervatív világnézettel, avagy fókuszban az emberség

Zavar, hogy a pártpropaganda a születési kisebbségek tagjait megpróbálja összemosni politikai szereplők törekvéseivel. Hogy a nemi azonosság vagy szexuális irányultság azonnal „libsibérencséget” is jelent. Jobboldali és konzervatív értékrendű transznemű leszbikus nőként kikérem magamnak azt a vélekedést, hogy nemzettársaink jogainak biztosítása árt az országnak. – Erdei Tünde vallomása.

Tovább

Minden, ami emberi

A mítoszok esete Puzsérral és a metszetszemléletű aktivizmussal

(Válasz Puzsér Róbert „Politikai korrektség és genderizmus” című cikkére)

 

 

Beszélgessünk a mítoszokról.

 

A mítosz az ember számára még érthetetlen, ezért félelmetes természeti és társadalmi erők fantasztikus tükröződése, ezeknek öntudatlanul is művészi feldolgozása a nép képzeletében (lásd: sulinet.hu). A mítosznak tehát van valóságalapja: valamilyen félelmetes jelenség, amire mindenképpen magyarázatot kell adni. Időnként még azon az áron is, hogy a valóságtól teljesen elrugaszkodott meséket találunk ki rá. A mítoszoknak egyébként mindig is fontos szerepe volt az emberiség kultúrtörténetében: akár azért, mert általuk egy-egy népcsoport összekovácsolódott és nemzetté vált; akár azért, mert általuk boszorkányperekben lehetett elítélni és kiirtani emberek millióit.

 

A mítosz természetesen egy irodalmi kategória, és érdekes módon sok rokonságot mutat a ma igen divatos összeesküvés-elméletekkel.

Tovább

„Nőként senki nem hitt már a szakmai tudásomban”

Milyen a magyar transznemű nők élete? Mi a közös a személyes tapasztalataikban? Rendszerkritikus erővé válhat-e a metszetszemlélet? Miért hagyjuk az embereket ott tisztálkodni, ahol biztonságban érzik magukat? Riport.

A közbeszédben manapság rendszeresek a „gender”-t ellenző vélemények. De vajon kik azok az emberek, akikkel ezt a szót (egyébként hibásan) azonosítják? Hogyan élnek és hogyan gondolkodnak transznemű honfitársaink? Riportunkban négy transznemű nő nyilatkozik*. Mind a négyen különböző életutat jártak be, és különböző személyiségek lettek. Van köztük baloldali aktivista, de jobboldali konzervatív nő is, aki távol tartja magát a politikától. Van hívő és ateista. Van, aki követi a hagyományos női szerepeket, és van, aki elhatárolódik tőlük. Van, aki hivatalosan és orvosilag is helyreállíttatta a nemét, és van, aki szerint nem a papírok vagy a testi jellemzők tesznek valakit nővé. Van, aki nyíltan vállalja a nevét és kilétét, van, aki inkább álnéven szerepel. Ahányan vannak, annyifélék. Akárcsak bármelyik nő.

Sokféleségük azonban nem jelenti azt, hogy ne látnának bizonyos dolgokat nagyon hasonlóan. Különleges helyzetük okán – mivel megtapasztaltak női és férfi létélményeket is – tűpontosan fogalmaznak. Következzen tehát Vay Blanka, Erdei Tünde, Gergely Dóra Viktória és Szabó A. Zsófia véleménye az emberek sokszínűségéről és a társadalmi rendszerünk problémáiról.

Tovább

Az interszekcionális feminizmus és a baloldal

Megjelent Interszekcionális feminizmus: baloldali és antikapitalista identitáspolitika című cikkünk a Fent és Lent blogon. Ebben összefoglaljuk, miért tartjuk az interszekcionalitást egy alapvetően baloldali, rendszerszemléletű elméletnek. A cikk válaszként született az ún. „identitáspolitikát” mostanában baloldalról érő támadások ellen. Nem titkolt célunk volt vele, hogy a balos érzelmű emberek felé nyissunk párbeszédet, mivel a politikai ideológiák közül ez az az oldal, ahonnan könnyen (könnyebben) el tudjuk képzelni az együttműködést.

Ettől függetlenül fontos azt is leszögezni, hogy nem minden szerzőnk ért egyet a cikk antikapitalista kicsengésével. Való igaz, hogy nem kell interszekcionalistának és/vagy baloldalinak lenni ahhoz, hogy valaki a transzneműek érdekvédelmét képviselje. Az ő hangjuk és álláspontjuk is fontos számunkra, ezért a jövőben is felületet fogunk biztosítani nekik a véleményük kifejezésére.

Továbbá nyitottak vagyunk a nyilvános vitára bárkivel, aki nem ért egyet a mondanivalónkkal – természetesen azzal a feltétellel, hogy a vita során egymás személyét és lelkiismereti szabadságát minden körülmények között tiszteletben tartja az összes fél.

Tovább

Esszencializmus (4. rész)

Az esszencialista gondolkodás alternatívái

Az előző részekben a biológiai esszencializmus kérdését vizsgáltuk meg, és bemutattuk, milyen kézzelfogható következményei (pl. törvényhozás, nemi alapú diszkrimináció stb.) lehetnek annak, ha a korszellem esszencialista. Ebben a részben azzal foglalkozunk, milyen alternatívái vannak az esszencialista gondolkodásnak, és példákat hozunk arra, hogy hogyan lehet megmagyarázni bizonyos társadalmi jelenségeket anélkül, hogy a biológiai meghatározottsághoz foggal-körömmel ragaszkodnánk.

A lenti gondolatmenetben senki nem tagad biológiai tényeket: meg fogjuk látni, hogy a biológiai tények + a történelmi-kulturális környezet együttes figyelembevételével is le lehet írni a női-férfi nemi szerepek kialakulását és fönnmaradását.

Tovább

Egy transznemű a transz- és hódlobbiról

Vay Blanka írása 

natgeo-cover_810_500_55_s_c1.jpg

Január 14-én a Magyar Nemzetben Feró Dalma a divatos PC-ellenes lendülettel arról ír, hogy a transzneműek sakkban tartják a józan, progresszív gondolkodókat, és „megcsonkítják” a gyerekeket, sőt egyenesen „belehajszolják” őket a transzneműségbe. 2002 augusztusában ott jelent meg az első publicisztikám, Vay Márton néven. Ezt már, mint látható, máshogy jegyzem. Bő egy éve esett le a tantusz, hogy miért érzem magam alapvetően olyan idegenül és nyomorultul a világban: transznemű vagyok, és 36 évig egy súlyos tévedésben, a férfilétben éltem.

Úgyhogy elég érzékenyen érint, amikor valaki nagy lendülettel, egyértelmű valótlanságokkal  feketíti be “fajtámat” és a transz lobbi térnyerésétől félti a gyerekeket, felnőtteket. Jelentem: az ideológiai világuralom helyett olyan céljaink vannak, mint hogy nyugodtan pisilhessünk abban a vécében, ahol biztonságban érezzük magunkat és hogy át tudjuk íratni a papírjainkat a valóságban használt nemünkre és nevünkre: anélkül nagyon sok megalázó kellemetlenség vár ránk.

Amikor valaki a transzneműek társadalmi veszélyességével (mint most) vagy a személy szerinti veszélyességükkel (mint máskor) riogat, akkor konkrét emberekről beszél. Ezért nem árt, ha az egyik (most én) elmondja, hogy miként néz ki ez az egész belülről, milyen tétje van a vitatott kezeléseknek. Csak hogy tudjuk, miről beszélünk.

Tovább

Esszencializmus (3. rész)

A nőiesség és férfiasság felmérése a pszichológia hajnalán

Ebben a részben azt vizsgáljuk meg, hogy miután a biológiával végül is nem tudták alátámasztani a férfi-nő megkülönböztetést a 20. század első felében, miként próbálták meg ezt a pszichológia éppen kialakulóban lévő, új módszereivel alátámasztani.

Tovább