„Minél közelebb mégy hozzá, annál jobban megérted.”

Szabadnem

„A szélsőséges külföldi esetekért ne én legyek a felelős” – workshop a transzneműek és az LMBTQ közösség viszonyáról

2017. július 04. - A. R.

Eredetileg ezzel a mondattal terveztem kezdeni ezt a beszámolót: „Noha nem zökkenőmentesen, de a vártnál gördülékenyebben és, mondhatni, eredményesebben zajlott le vasárnap délután a Budapest Pride keretében megrendezett „LMBTQIA a T-vel” c. workshop, amely a transzinkluzivitás illetve a „terf”-vita kérdéseit járta körül.” Csakhogy már néhány további vélemény megismerése is (és még csak a transzinkluzív oldalról beszélek!) az értelmezések drasztikus sokféleségét igazolta. Látok mindent az épülő hidakat vizionáló kirobbanó lelkesedéstől a „nem jutottunk sehova” elkeseredett pesszimizmusáig, így kiderült, hogy viszonylagos – és, mivel én sem katasztrófára, sem egymás nyakába borulós csodára nem számítottam, szenvtelen – elégedettségem meglehetősen szubjektív.

Az biztos, hogy a közel másfél éve húzódó vita offline térbe való áthozatalára nagy igény volt, így a terem zsúfolásig megtelt. Nem képviselte magát azonban sajnos a Transvanilla egyesület, és nem jött el a transzkritikus oldal több online hangadója. Különösen feltűnő volt a „transzzsidó” koncepcióhoz illetve "A világ legelnyomottabb embere" c. videóhoz köthető művész, valamint a tavaly álnéven megjelent, transzkritikus gúnyiratoknak (pl. a Transzzsidó kiáltványnak) felületet adó Reflektor.hu szerkesztőjének távol maradása. A radikális transzkritikus oldal egyetlen megjelent képviselője így végül annyira kisebbségbe szorult a közegben népszerűtlen véleményével (a hallgatólagos egyetértés lehetősége persze fennáll, de a támogatás jelzésével nem sokan fáradoztak nyíltan, a csoport előtt), hogy az a rendezvény végére a vele ellentétes állásponton levők egy részéből is empátiát váltott ki – és annak értékelését, hogy ő legalább eljött és vállalta a személyes vitát. A részvétel valószínűleg mindenkitől jelentős lelki felkészülést kívánt, hiszen a témát tekintve bőven lehetett a workshopon ellentétes, illetve akár traumatizáló véleményekre számítani.

A szervezők négy témacsoport mentén vezették, korrekt moderációval, a közel négy órán át húzódó beszélgetést: 1. identitás, 2. közös térhasználat, 3. az események története, helyzet a vita előtt/után, 4. közös pontok, kommunikáció módja a továbbiakban. Az alábbiakban inkább ragaszkodom a tematikus csoportosításhoz, mint az elhangzottak időrendjéhez (főleg mivel a témák végül gyakran összefolytak). Mivel nem tudtam erről egyeztetni, a felszólalók neveit nem írom ki. Azokat a részeket, amelyek nem hangzottak el a workshopon, csak a saját kommentárjaim, dőlt betűvel szedem.

Jelen beszámoló részrehajlástól mentesnek, objektívnek tekintésére, valamint kizárólagosságára nem tartok igényt. A helyszínen is egyértelműen vállaltam a transzinkluzív, metszetszemléletű (interszekcionális) feminista álláspontomat, és e szöveg megírásakor sem igyekeztem úgy feltüntetni magam, mintha a vitának független szemlélője lennék. 

  1. „Kérdezni és megkérdőjelezni nem ugyanaz” – az identitásról

Az identitás témáját egy transznemű résztvevő indította azzal, hogy ő nő identitással született. Több transznemű résztvevő hasonlóról nyilatkozott. Hangsúlyozták, hogy nemi identitásuk a szocializációtól függetlenül, sokszor annak ellenében alakult ki. (Azaz, pl. a férfi irányú szocializáció egy transz nőnek egyáltalán nem biztos, hogy előny, inkább az alkalmazkodás kényszere miatt nehézséget okoz. „Épp elég baj volt, hogy férfiként kellett viselkednem és nem lehettem önmagam” – mondta például egyikük.)

A transzkritikus résztvevő ezzel szemben úgy érvelt, hogy „az ember nem születik identitással”, hanem az „a társadalommal való dialógusban jön létre”, és a „nő-érzés” is ehhez viszonyul. Problémának tartotta, hogy a Telep nőnapi kiadványában (megj. nem olvastam még el) szereplő három transz nő hagyományos nemi szerepekkel magyarázta meg saját nő mivoltát. Szerinte „ez az esszencialista diskurzus újratermeli az antifeminista gondolatvilágot”.

Az egyik transz nő résztvevő erre úgy válaszolt, hogy a nemi identitása nem azonos, nem fedhető le a nemi szerepelvárások internalizálásával akkor sem, ha a nemi kifejezésmódja részben megfelel a hagyományos nemi szerepeknek. A nemi kifejezésmód szerinte nem oka/lényege a transzneműségnek, hanem a belsőként megélt nemi identitás következménye. Egy másik transznemű nő felszólaló abban egyetértett, hogy a gyerekek merev nemiszerep-szocializációján változtatni kellene. A résztvevők benyomásaim szerint összességében nem zárkóztak (volna) el attól, hogy az identitás kialakulásának társadalmi beágyazottsága is szóba kerüljön – „csak” az ellen tiltakoztak egyöntetűen, hogy egy ilyen gondolatmenet konklúziója az identitásuk elvitatása, hiteltelenítése legyen.

Egy felszólaló erre a kifogásra azt válaszolta, hogy ő a korábbi, vitát kiváltó „rendszerszintű” kritikájával a saját meleg férfi identitását is kritika tárgyává tette, mivel azt „a piaci kapitalizmus termékének” tartja. Elmondása szerint korábban is értetlenül állt a nézeteivel kapcsolatos felháborodás előtt; szerinte az nem gyűlölködés vagy sértés, ha valaki „kérdéseket vet fel” az identitással kapcsolatban. Erre az a válasz érkezett egy (nem transz, a továbbiakban: "cisz" nő) résztvevőtől, hogy más dolog a saját identitásunkat vizsgálni, megkérdőjelezni, illetve a másét. „Ha leíró szinten beszélünk mások identitásáról, az tárgyiasítás, és zsigeri indulatokat vált ki” – tette hozzá egy másik (szintén cisz nő) résztvevő. „Hatalmi különbség, ha valaki olyan szintről beszél az adott dologról, hogy végzett három egyetemet, vagy ha a mindennapokban éli”.

A transzkritikus válasz erre az volt, hogy ez a vita nemcsak a transzneműeket érinti, hanem a cisz nőket is. A résztvevők nem értettek egyet abban, hogy a vita egyforma mértékében érinti a transz és a cisz nőket. Pl. azért nem, mert itthon senki sem akar olyan külföldi szélsőségeket bevezetni, mint az egyik elhangzott példa, miszerint az abortuszt ne lehessen női problémának nevezni. (Megj. az itt linkelt Everyday Feminism az transzinkuzív/interszekcionális feminizmus legismertebb angol nyelvű felülete, ugyanakkor az ott közöltekkel sem értek, illetve értünk mi, magyar inkluzív feministák feltétlenül mindenben egyet.) A lassan legendássá váló „menstruátor”-szerű fogalmak bevezetését sem követelte egyik résztvevő sem (pedig volt jelen transz férfi és nembináris ember is), és az egybegyűltek nem osztották az aggodalmat, miszerint attól, hogy egy CEU-kiállításon egyszer előfordult ilyen szóhasználat javaslata, a küszöbön állna Magyarországon ezek kötelező jellegű bevezetése.

Szóba került, hogy a transz identitás sok esetben nem is lenne annyira domináns az érintettek önmeghatározásában (sokan szívesebben határoznák meg egyszerűen nőnek illetve férfinak magukat, mint transz nőnek vagy transz férfinak), pláne nem fedi le azt, hogy kik ők (más tulajdonságaikat fontosabbnak tartják), ám mégsem nem tekinthetnek el tőle olyan könnyen, mint esetleg szeretnének, mert látszik. „Ez az a felület, amin keresztül látnak” – mondta egyikük, aki ezért döntött úgy, hogy nem is akarja a későbbiekben sem letagadni, hogy transznemű.  

Az önmeghatározás jogához szinte minden felszólaló határozottan ragaszkodott. Az előbb idézett transz nő úgy érvelt, hogy ő sem kérdőjelezi meg pl. leszbikus ismerősei identitását azzal, hogy férfi ismerősöket mutat be nekik, hátha meggondolják magukat – hasonlóan elvárná, hogy az ő nő mivoltát is tiszteletben tartsák. Arra, hogy a transzkritikus résztvevő inautentikusnak tartja a „nő-érzést”, úgy reagált, hogy az, „akinek nem kell élete során ezzel bajlódnia” (t. i. a nemi identitásával, ami nincs össszhangban a születésekor kijelölt nemmel), könnyen alábecsülheti ennek jelentőségét. Egy másik (úgy emlékszem, cisz nő) felszólaló hozzátette, hogy nem ért egyet azzal az állásponttal, miszerint ha valaki nem tudja elmagyarázni, hogy miért érzi nőnek magát, attól ne lenne nő.

Felmerült a kérdés, hogy ha megegyezünk abban, hogy nem lehet kívülről elvitatni valakinek az identitását, akkor helyes-e kívülről rámondani valakire, hogy „terf” vagy transzfób. A jelenlevők többsége hajlandónak tűnt eltekinteni a „terf” szó használatától. A transzfóbia emlegetését illetően már megoszlottak a vélemények, többen úgy látták, hogy ez egy valamelyest jogos reakció lehet az identitás elvitatására, és azzal nem azonos mértékű sértés. A transzfóbia (vagy a diszkrimináció más formája) nyilván soha nem lesz önmeghatározás - mert azt, hogy egy kijelentés diszkriminatív-e, az dönti el, aki ellen irányul. „A barna bőrű embernek se mondjuk, hogy te csak képzeled, hogy a rasszizmus áldozata vagy” - fogalmazott az egyik résztvevő.   

Hosszasan elidőztünk annál a kérdésnél, hogy „transzfób-e azt mondani, hogy a pénisz férfi nemi szerv”. Érdekes módon (ellentétben a sokszor falra festett ördögökkel) egyetlen transznemű résztvevő sem kezdte el verni az asztalt, hogy ez milyen transzfób és a pénisz az új pina. Ugyanakkor abban viszonylagos egyetértés volt, hogy nem szerencsés „a pénisz férfi nemi szerv” kijelentést megszégyenítő szándékkal lépten-nyomon azok arcába dörgölni, akik testi diszfóriával küzdenek és rossz érzéseket, szégyent stb. tapasztalnak e testrészük miatt. Azaz, minden, a kérdésben megnyilatkozó résztvevő úgy gondolta, hogy ez a kijelentés önmagában nem transzfób, csak éppen nagyon nem mindegy, hogy milyen kontextusban és főleg milyen szándékkal hangzik el. Pl. következik-e belőle, hogy akinek pénisze van, minden esetben férfi – a transzkritikus résztvevő szerint ez „biológiai realitás”.

Az érintettek esszencializmusnak vélték azt a látásmódot, ami kizárólag a nemi szervekből vezeti le a nemet mint kizárólag objektív biológiai realitást, amire a társadalmi elvárások, szerepek – gender – épülnek. A transzkritikus résztvevő azt válaszolta, hogy az esszencializmus nem ez, hanem az, ha hagyományos nemiszerep-elvárásokat, illetve sztereotípiákat társítunk a nemekhez. Később az egyik transznemű résztvevő utalt a transzneműséggel kapcsolatos (természet)tudományos eredményekre. „A biológia is több annál, mint hogy pszichés kényszerképzetnek nevezzük a transzneműséget” – következtetett. 

Egy másik felvetett kijelentés, miszerint „a pénisz fegyver”, már megosztottabb véleményeket, és az elhangzott vélemények egy részével kapcsolatban zaklatottságot idézett elő. Mellettem ülő ciszhetero feminista férfi ismerősöm például rossz néven vette, és amikor szót kapott, megjegyezte, hogy sajnos érkezéskor elfelejtette leadni a ruhatárban. (Egy másik felszólaló ehhez azt fűzte hozzá, hogy erőszakot nem csak pénisszel lehet elkövetni.) A cisz férfi felszólaló egyetértett azonban azzal, hogy a fiúkat arra szocializálják, hogy ez fegyver (például a szintén szóba került pornón keresztül) – ellenben véleménye szerint tanulással, a feminizmusban való tájékozódással, reflexióval ezt a szocializációt felül lehet írni és ő maga is erre törekszik. Ezután én kaptam szót és kifejtettem hasonló véleményemet, miszerint nem a pénisz erőszakol, hanem a tulajdonosa leuraló-elnyomó mentalitása. Sajnos kiderült, hogy ez a vélemény is trigger lehet. Utólag nem tudom megítélni, hogy javított volna-e a helyzeten, ha hozzáteszem, hogy azért is mondom ezt, mert  hiszek a felvilágosítás, az érzékenyítés, a szemléletformálás, a prevenció erejében, és ehhez nem látom jó kiindulásnak egy testrészt megbélyegezni. A poénért, illetve annak feltűnő értékeléséért az illetékesek, szerintem őszintén belátva, hogy nem kellett volna, elnézést kértek.  

 

  1. „Többféle női tér van és ezt meg lehet beszélni” – a közös térhasználat

Továbbra is a pénisznél maradva (sok szó esett róla a délután folyamán), sokan nem értettek egyet a transzkritikus felvetéssel, miszerint a leszbikus nőkre olyan nyomás nehezedne, hogy „nemtől, illetve nemi szervektől függetlenül vonzódjanak emberekhez”, illetve „szeressék a péniszt”. A jelenlevő, nőkhöz vonzódó transznemű nők mindegyike úgy nyilatkozott, hogy el tudja fogadni az emiatti visszautasítást. (Volt egy félreértés, ami a helyszínen szerintem szerencsétlen módon nem tisztázódott: egy transznemű nő résztvevő megemlítette a pamutplafon kifejezést – mert a vita korábbi szakaszaiban ez egy állandóan visszatérő elem volt mint a külföldi transzneműek állítólagos szavajárása – , de elhatárolódási szándékkal, azt értve mondandója alatt, hogy a gyakori elutasítás valóságos, azonban el tudja fogadni.)

Roppant érdekes módon abban is teljes konszenzus keletkezett, hogy a transznemű nő résztvevők elfogadják, hogy a pénisz látványa egy olyan leszbikus vagy women-only térben, ahol meztelenség is van, zavaró lehet, és ezt – csodák csodája – hajlandók tiszteletben tartani.

Több hozzászólás arra mutatott rá, hogy ideje lenne elszakadni a szokatlannak számító testével exhibicionistáskodó, hozzá nem vonzódó leszbikus nőkre magát rátukmálni akaró, jogosultságtudattól és önbizalommal túlfűtött transz nő sztereotípiájától. „Rosszul érezném magam attól, hogy másolat feszélyezek” – indokolta például az egyik transz nő résztvevő azt, hogy miért nem akar olyan női terekbe bemenni, ahol meztelenség van. Egy másik transz nő hozzászóló elmondta, hogy még sima fürdőruhás strandra sem mer elmenni évek óta, nemhogy nudizni, és a transz emberek elég nagy része inkább szégyelli a testét, mint hogy mutogatni akarná.

Felmerült az igény, hogy tegyünk különbséget női terek között, és másképp ítéljük meg a transz nők jelenlétét pl. egy workshopon vagy kiránduláson, és olyan helyeken, ahol meztelenség van. Ebben egyetértés mutatkozott. „Senki sem javasolja, hogy szüntessük meg a transzinkluzív tereket” – szögezte le a transzkritikus transz fiú résztvevő. „Csak lehessen olyan tér, ami nem transzinkluzív”. Nekem úgy tűnt, hogy ezt minden jelenlevő el tudja fogadni. 

Egy cisz nő azt vetette fel, hogy a női terek, illetve leszbikus helyek megszűnését, hiányát nem feltétlenül kellene a transz nők nyakába varrni, mert annak inkább gazdasági okai vannak. (v. ö. nemek közti keresetkülönbség)

Több transz résztvevő úgy látta, hogy azok a problémák, amik ebben a vitában korábban felmerültek, spekulatív álproblémák, és inkább van közük külföldi szélsőséges esetekhez vagy szenzációhajhász médiareprezentációkhoz (ha a világ egy távoli pontján egy szélsőséges non-op transz be akar menni egy női nudista fürdőbe, az biztosan azonnal bejárja a világsajtót), mint a magyar transzneműek valódi problémáihoz, illetve szándékaihoz. „Sokan nem látják át a transzneműek jelen helyzetét Magyarországon” – mondta egyikük.

Arra a többek felől, többször érkező kérésre, hogy Magyarországon előforduló, konkrét, valós problémákról beszéljünk, és ne elméleti kérdésekről vagy külföldi szélsőséges egyedi esetekről, az egyik szervező elmesélte, hogy ő az Atlasz Sportegyesület női zuhanyzójában valóban szembesült egy pénisszel, és nem szóltak neki előre, hogy itt (ez egy LMBTQ sportegyesület) identitás szerint lehet öltözőt választani. Ez valóban problémás, de lássuk be, hogy ez az egyedi eset egy speciális LMBTQ intézmény helyiségében tipikus magyar jelenségnek nem mondható. (És az nem került szóba, hogy a választófal vagy függöny hiánya a zuhanyfülkék közt önmagában is zavaró lehet sokak számára. Biztosan vagyunk többen cisz és transz emberek közt egyaránt, akik nem meztelenkednének szívesen idegenek előtt még akkor sem, ha az illetők azonos neműek. Lehet ennek millió oka a testtel való elégedetlenségtől egyszerűen addig, hogy a meztelenséget az illető az intimitáshoz kapcsolja.)

A szélsőségek kapcsán az egyik transz nő résztvevő kifejtette, hogy „ha egy ember egy kisebbség tagja, és csinál valami hülyeséget mint egyén, az kivetül az egész kisebbségre”. A magyar transzneműek nem azon törik a fejüket, hogy melyik női fürdőbe menjenek be péniszt himbálva meztelenkedni, hanem azon, hogy hogyan ússzák meg biztonságosan a transz létet (pl. mit egyenek, hol lakjanak, hogyan találjanak munkát, hogyan kerüljék el, hogy a transz mivoltuk nyilvánvaló láthatósága miatt megverjék őket stb.). Arra is több transz felszólaló felhívta a figyelmet, hogy előfordul, hogy ők is félnek egy-egy térben (női térben a kirekesztéstől, megszégyenítéstől, koedukált vagy férfi terekben a fizikai erőszaktól), azaz nem túl szerencsés a fenyegető agresszor univerzális szerepét rájuk osztani. 

Az Angliából érkezett résztvevő egyik hozzászólásából az derült ki, hogy külföldön a női terekben megjelenő, a vitában sokszor felhozott problémákat, pl. a nők biztonságának fenyegetését többnyire nem is a tényleges transz nők okozzák, hanem a végletes, kizárólag bemondott nemi identitás alapú szabályozással visszaélő cisz férfiak. (Egyúttal egyetértett abban, hogy különbséget kell tenni a külföldi és a magyar helyzet között.) A Labrisz egyik tagja is beszámolt olyan tapasztalatról, hogy korábbi rendezvényükre cisz férfi kinézetű emberek megpróbáltak női identitásra hivatkozva bejutni. Többen úgy reagáltak, hogy minderre a megoldás a szabályozás olyan módosítása, hogy az kizárja a visszaélés lehetőségét. Erről lehet még vitatkozni, hogy ezt pontosan hogy lehetne megoldani, pl. az adott nem tagjaként élés, és/vagy a jog nemi elismerése pl. ideális választóvonal lenne-e, de az biztos, hogy a huszárvágásszerű másik véglet, azaz a születési nemhez ragaszkodó szabályozás nem jó megoldás. Ez szintén problémákhoz vezetne: egy kigyúrt, szakállas stb. transz férfi sok nőt feszélyezne a női öltözőben akkor is, ha nincs pénisze, egy transz nőnek pedig ugyanolyan veszélyes lehet a férfi öltöző, mint egy cisz nőnek.

A transzkritikus résztvevő azon véleményének adott hangot, miszerint „az LMBTQ közösségben a transz nők láthatóbbak, mint a transz férfiak” – és ezt (nyilvánvaló, mire akarva kilyukadni, bár ki nem mondta) párhuzamba állította azzal, hogy „a meleg férfiak láthatóbbak a leszbikus nőknél”. Az LMBTQ közösség jelenlevő tagjai – köztük a közelemben ülő transz srác – csodálkoztak ezen a meglátáson, mert ők nem tapasztalják ezt a különbséget. Az egyik transz nő résztvevő végül azt a lehetséges magyarázatot adta a benyomásra – az említett transz srác heves bólogatása közepette –, hogy a transz férfiaknak sokkal rövidebb idő és könnyebb a passingot elérni, mint a transz nőknek, így ők általában kevésbé feltűnőek. Míg egy transz nő akkor is feltűnő lesz, ha nem akar az lenni – ha hamarabb nem, legalábbis akkor, amikor beszédre kerül a sor, mert a mély hangon nem nagyon lehet változtani. „Már ott tartok, hogy nem bámulnak a buszon, de ha megszólalok, lebuktam” – mondta.

 

  1. „Ami másoknak elmélet, nekem létkérdés” – a vita előzményei, története

A többi téma annyira elvitte az időt, hogy ezt részletesen nem tárgyaltuk ki. (Ez nem feltétlenül baj, mert így a sokak számára visszatetsző „személyeskedést”, azaz konkrét szereplők, megszólalók megnevezését is el lehetett kerülni.) Csak említés szinten került elő az előzmények közül a fent hivatkozottak mellett a felháborodást kiváltó Zártkörű lányok adás (2016. júl. 27.). Egyértelmű volt, hogy a vita története sokaknak nem áll össze (óriási problémának ezt nem tartom, csak azért nem annyira szerencsés, mert így furcsának vagy indokolatlannak tűnhet az egyes résztvevők fokozott zaklatottsága).

A külföldi szélsőségekért a résztvevők érthető módon hárították a felelősséget. Végképp nem hatotta meg az egybegyűlteket, hogy egy angol nyelvű tudományos folyóiratban a közelmúltban hogyan diszkriminálták az egyik szerzőt, amiért egy, a transzkritikus résztvevő szerint nem transzfób írásban biológiai nemről beszélt. Értelmezésem szerint a közönségből azért nem kérdezte meg senki döbbenten, hogy ez melyik folyóirat volt, mert a résztvevők teljesen irrelevánsnak éreztek egy idegen nyelvű tudományos diskurzust a saját magyar hétköznapi valóságukhoz képest. (Egyébként a Hypatiáról van szó, ha valakit mégis érdekel. Az incidenst részletesen én sem kutattam.)

Az előzmények közt a Labrisz honlapján megjelentetett Feminist Current-fordítás (megj. a Feminist Current az egyik legismertebb transzkritikus feminista oldal, bár a szóban forgó cikknek valóban nem ez volt a lényege annak ellenére sem, hogy a transznemű nőket egyébként életvitelszerűen male-ező Susan Cox írta), és annak vegyes fogadtatása került még szóba. A Labrisz a tiltakozás nyomán nyilatkozatot adott ki, és az egyesület tagjai újfent leszögezték, hogy továbbra sem fognak kirekesztővé válni, azaz rendezvényeik nagy részén továbbra is fogadnak transz embereket, és aránytalannak érezték a lefordított cikkben szereplő félmondat miatt kirobbant tiltakozást (a félmondatot most nem tudom beidézni, mert a Labrisz azóta eltávolította a cikkből, egy szómagyarázat volt). A jelenlevő transz nők elmondták, hogy (noha eddig többnyire valóban pozitív tapasztalataik voltak a Labrisszal) megijedtek, hogy a későbbiekben az összes rendezvényről ki lesznek zárva. Úgy tűnt, hogy ezt a részt sikerült maradéktalanul tisztázni.

 

  1. „Értsétek meg, hogy mitől félünk” – a kommunikáció

Az asszertív kommunikáció bizonyos alapelveit a workshopon próbálták a szervezők a jelenlevőkkel betartatni, és ezek esetleg irányelvek lehetnek a továbbiakban is. Ezek például: ne a személyt minősítsük, ha egy kijelentésével problémánk van; én-állításokat tegyünk („én úgy érzem, hogy...”, „nekem ez azért bántó, mert...”); a felmerülő sérelmet azonnal jelezzük és próbáljuk meg tisztázni (azaz ne őrizgessük magunkban, teret adva a feltevések gyártásának, mert lehet, hogy félreértésről van szó) stb.

Többen (pl. a bent levő Pride-szervező) hangot adtak annak, hogy oké, hogy „terf”-ezni sértő és tekintsünk el tőle, de akkor a figyelmességnek kölcsönösnek kellene lennie, például alapnak kellene tekinteni, hogy mindenkit a nemében elfogadunk és az általa kívánt néven szólítunk.

A másik oldalról felmerült, hogy a transzneműek részéről túlzás fasisztázni (ez nem volt különösebben jellemző a délután folyamán), illetve az életük fenyegetettségéről beszélni e vita kapcsán. Egy másik résztvevő (cisz nő) erről azt mondta, hogy „a kisebbségek mindig érzékenyebbek. Nyilván senki se konkrét hátbaszúrásra gondolt, de felmerülhetnek az emocionális hatás hosszútávú kárai.”

Egy (cisz) résztvevő rámutatott, hogy ha az állítólag nem bántónak szánt „rendszerszintű kritika” hallatán tizenöt ember azonnal kiborul, akkor abban az illetőnek is felelőssége van, és át kell gondolnia a kifejezésmódját. (Azaz, nem feltétlenül lehet a „rendszerszint”, az „elemzés”, a „keretezés” és a „kérdésfeltevés” fogalmai mögé elbújni.)  

Volt, aki a transzkritikus oldal álláspontjából hiányolt bizonyos gyakorlati szempontokat. „Mit akarsz kezdeni a transz emberekkel?” – fordult az egyik transz résztvevő a transzkritikus résztvevőhöz. – „Conversion therapy éppen van, csak 99 százalékunknál nem működik. Imádkozol értünk? Az se segít igazán. Vagy próbáljak férfiként élni, és tegyem tönkre mások életét?” – sorolta az alternatív lehetőségeket, hangot adva annak a véleményének, hogy a transzkritikus feministák szerinte nem fogadják el a transznemű emberek létezését.

A transzkritikus résztvevő erre azt válaszolta, hogy ő nem akarja előírni, hogy ki mit csinál a testével. „Én azt szeretném, hogy nekem ne váljon kötelezővé affirmálni mások nemét. Ez [t. i. a transzneműség] egy valóságfelülíró ideológia: az, hogy valaki attól, hogy azt mondja, hogy nőnek érzi magát, nő lesz. Az nem fóbia, hogy én a biológiai neme alapján tekintek valakire. Én nem gyűlölök senkit, csak nem vagyok hajlandó elfogadni egy rám kényszerített ideológiát, ami a nyelvet is átírja.” Kifejtette még azt is, hogy a „legyűlölködőzés” szerinte „elhallgattatási technika”. Később azt is hozzátette, hogy a rendszerkritikus megközelítés nem zárja ki a személyes érintettséget (ennek ellenére problémának látja, ha az egyének „személyesen veszik”), továbbá azt is, hogy az a kérdés, hogy mit jelent nőnek lenni, minden nőt érint.    

Abban egyetértés mutatkozott, hogy a személyes beszélgetés, és az egymásra tett hatással való szembesülés hasznos.  

 

Konklúzióként én megfontolandónak tartom az egyik transz résztvevő javaslatát, miszerint annyi probléma van, ami kollektíve leselkedik ránk (pl. konzervativizmus, a szélsőjobb előretörése, illetve én a „genderideológiával” kapcsolatos fundamentalista-konzervatív pánikot is ide sorolom), hogy a konfliktusok élezése helyett az összefogás és ezekre a közös problémákra koncentrálás lenne kívánatosabb.

Ha ezzel nem is „intézhetők el” ezek a belső problémák, általános igényként merült fel, hogy a „rendszerkritika” közepette ne merüljenek feledésbe az egyének.

A délután egyik fontos tanulsága lehet, hogy nem egységes a két „tábor” sem: én sem értettem egyet mindennel, amit a transznemű vagy inkluzív felszólalók mondtak. (Igaz, ezek mellékszálak voltak a diskurzusban, de el tudom képzelni, hogy aki nagyon erre akar koncentrálni, erre fog, ezért térek ki ezekre. Pl. a bdsm-et főleg így kifejthetőség hiányában nem tartottam szerencsésnek behozni, ahogy a pamutplafon említését sem, még elhatárolódási céllal sem). Hasonlóképpen a transzkritikus oldalon is volt egy résztvevő (a transzkritikus transz srác), aki a radikális feminizmus heterogén jellegére hívta fel a figyelmet. Megragadta az alkalmat, hogy elhatárolódjon a korábban megjelent névtelen cikkektől, és sajnálatát fejezte ki, amiért ezt nem tette meg hamarabb. Fontos lenne tudatosítani, hogy az egyes „oldalakon” belül nem vagyunk kötelesek egy-egy, velünk a kérdésben egyetértő másik személy minden megnyilvánulásáért felelősséget vállalni, és ezt a vitapartnereinktől sem várhatjuk el. Egy-egy stratégia vagy megmozdulás, akció kapcsán akkor is lehetnek véleménykülönbségek, ha a transzinkluzivitásban (illetve a transzkritikus irányban) egyetértünk.

Felmerült, hogy a probléma megoldása nem feltétlenül csak a leszbikus vagy nőszervezetektől lenne várható, hanem szerepe lenne az LMBTQ szervezeteknek és főleg külön a transzneműek képviseletét felvállaló szervezet(ek)nek is. Egy transz nő résztvevő ugyanis megemlítette, hogy a transz emberek számára hiányosak a közösségi programok, szórakozási lehetőségek, ezért kénytelenek – ahogy ő fogalmazott – „a leszbikus vagy feminista tereken élősködni”. „Transz tér egyáltalán nincs, és ezekben a terekben van esélyünk biztonságban lenni” – indokolta.

Mindent összevetve, többeknek lelkileg megterhelő volt a délután (nekem sem volt annyira fáklyás menet), de alapvetően úgy gondolom, megérte ennek kitenni magunkat, és érdemes lenne tovább folytatni személyesen ezt a vitát. A Labrisz ősztől további hasonló beszélgetéseket helyezett kilátásba, valamint ígéretet tett, hogy a közeljövőben leirat formájában közzéteszik a workshop hanganyagát. Az egyik transz férfi résztvevő hozzájárulásként felajánlotta, hogy mint Melegség és megismerés óraadó, a későbbi alkalmak egyikén szívesen megosztja a személyes történetét, hátha lesz, akit ez közelebb visz a transzneműség megértéséhez. 

 

Antoni Rita

 

 

Moderálási alapelvek: fenntartjuk a jogot, hogy a gyűlöletkeltő, rasszista, -fób, tutimegmondó/kioktató & a témába nem illő kommenteket kimoderáljuk.

A bejegyzés trackback címe:

http://szabadnem.blog.hu/api/trackback/id/tr1912639765

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.