„Minél közelebb mégy hozzá, annál jobban megérted.”

Szabadnem

Feministák, szexuális lelkesedők és az ember lelki neme

A szexológia rövid története a 19-20. század fordulóján

2017. április 16. - T. B.

Hogyan alakult ki a prűd, viktoriánus társadalomból a mai, átszexualizált kultúra? Milyen szerepe volt ebben a folyamatban az orvostudománynak és a szexológiának? Miért gondolták a 19. századi konzervatív hangadók, hogy a feministák betegek? Kik voltak az első szexuális lelkesedők, akik megágyaztak a szexuális forradalomnak? Miért kezdték a pszichológusok és pszichiáterek az ember lelki nemét kutatni? Cikkünk bemutatja a szexológia születését, valamint a nemi elhajlás fogalmát, amiből később a homoszexualitás és a transzneműség fogalmai kialakultak.

A városiasodás és a fogyasztói kultúra megjelenése a 19. században gyökeres változást hozott az emberi szexualitásban. Korábban többnyire a hitvesi ágyra korlátozódtak a szexuális kapcsolatok, hiszen a szoros falusi közösségek megfigyelés alatt tartották a partnereket. A városokban azonban az ide kényszerülő, illetve boldogulásukat itt kereső tömegek beáramlásával fellendült a prostitúció. Elkezdett kifejlődni egy (elsősorban férfi) homoszexuális szubkultúra is.

Ezek a fejlemények nagyjából egyidőben történtek azzal, hogy a feministák elkezdték a nők jogait követelni. Az átlagemberben mindez azt a benyomást kelthette, hogy a társadalom hagyományos nemi szerkezete éppen szétesni készül. Nem meglepő tehát, hogy a nyugati világ konzervatív véleményformálói, társadalomtudósai és orvosai a 19. század második felében a nő és a férfi természetrajzára és a szexualitásra fordították a figyelmüket.

A konzervatív politikusok hadat üzentek mindenkinek, aki bátorította a nem gyermeknemzés céljából történő szexuális kapcsolatokat. Így vált üldözötté a prostitúció, a homoszexualitás, az önkielégítés, a születésszabályozás és a művi terhességmegszakítás is. 

A társadalomtudósok és az orvosok pedig elkezdtek elméleteket alkotni a férfiak és a nők társadalomban betöltött szerepének biológiai eredetéről. Ezen elméletek szerint a viktoriánus nemi szabályok a természetből fakadnak, ezért a tőlük való mindeféle elhajlás csakis természetellenes, beteges dolog lehet.

 

Egy új betegség: a nemi elhajlás

A mai ember számára talán furcsának is tűnhet, hogy a nemi elhajlások (inversion) listáján annak idején nemcsak azok voltak rajta, akiket ma homoszexuálisnak vagy biszexuálisnak neveznénk, hanem még a feministák is!

Ennek oka az, hogy a 19. században a szexuális irányultságot még nem tekintették különálló lélektani tulajdonságnak. Ekkoriban a homoszexualitást a nemi szerepekbe való beilleszkedés egyik zavarának tekintették. Ez azt jelenti, hogy mindenkit „nemi elhajlással” diagnosztizáltak, aki a nemi szerepeket legyenek azok szexuális vagy nem-szexuális jellegűek  valamiért nem tudta magáévá tenni.

A pszichiáterek már egészen korán, 1870-ben leírták egy olyan női betegnek az esetét, aki „ellentétes szexuális érzésekkel” rendelkezett, „nagyon szerette a fiúk játékait” és „szeretett fiúként öltözködni”. [Westphal, idézi Greenberg, 1988]

Ugyanebben az időben más pszichiáterek körülírták az „uránuszi” betegséget (ezt a szót a férfi elhajlókra használták). Az ilyen emberekben „női lélek van egy férfi testbe zárva”. [Ulrichs, idézi Marshall, 1981]

Úgy vélték tehát, hogy a nemi elhajlás a teljes személyiséget meghatározza. Szerintük az, ha valaki azonos nemű szexuális partnert választ, csak egy eset a sokfajta nemi elhajlás közül. A hangsúly ekkoriban még egyáltalán nem a szexualitáson volt. Így a homoszexualitásról is máshogy vélekedtek, mint manapság.

Többször előfordult, hogy kiderült egy házaspárról, hogy valójában mindketten nők. Csak az egyikük férfiruhában férfiszerepet játszik. Manapság mindkettőjükre azt mondanánk, leszbikusok. A korabeli orvosok azonban az ilyen esetek leírásakor teljes mértékben figyelmen kívül hagyták a „feleség” szerepét. A feleséget egy passzív, a nemének megfelelően viselkedő személynek tekintették, aki egyáltalán nem számított elhajlónak! Ő csak egy ártatlan áldozat volt csupán: a nemi elhajló, beteg „férje” áldozata. [Greenberg, 1988]

Ennek a felfogásnak az alapja az, hogy a 19. századi kultúra és orvostudomány szerint a nőknek nincs önálló szexuális motivációjuk. Hacsak a férfiak fel nem keltik bennük a szexualitást, a nők (legalábbis a fehér, középosztálybeli nők) természetszerűleg tiszták és passzívak. Ha egy nő mégis önálló, aktív szexualitással rendelkezett, az férfias tulajdonságnak számított. Ezért tekintették a férfiszerepet játszó leszbikus házastársat elhajlottnak, míg női szerepet játszó leszbikus partnerét nem.

old-lesbians.jpg

Forrás: 150 év leszbikus történelme képekben.

 

A beteg feministák és az ártatlan, megvezetett többi nő

Hasonló kettős mércével ítélték meg azokat a nőket is, akik önkéntesen vettek részt a nőjogi mozgalmakban. A két csoport, melybe sorolták őket, a következő.

Az egyik csoportba sorolták azokat, akik szerintük a mozgalom magját alkották: az elhajlott nők. Ők „férfias jellemvonásokkal rendelkeznek”, a gyermekeket „unalmas elfoglaltságnak” találják, a „férfiak szexuális szenvedélye hidegen hagyja őket”. [Carpenter, 1896, idézi Jeffreys, 1985]

A másik csoportba azokat sorolták, akik az első csoportot „utánozták”. [Ellis, 1897, idézi Jeffrey, 1985] Ők voltak az igazi nők, a nőies nők. Ők nyilvánvalóan nem saját motivációból csatlakoztak a nőjogi mozgalomhoz. Az első csoport nőinek intelligenciája és befolyása vonzotta csak oda őket.

De vajon miért rendelkeztek ilyen erős befolyással az első csoport feminista elhajlottjai a második csoport megvezetett áldozatai fölött? Nos, ezt azzal magyarázták akkoriban, hogy a női elhajlottaknak férfiasan magas az intelligenciája. Így képesek szándékosan vagy nem magukhoz vonzani a nem elhajlott nőket.

 

Mi volt a magyarázat az elhajlásra?

A szexológiai magyarázatok arra a jelenségre, amit a 19. században nemi elhajlásnak tekintettek, sokfélék voltak. A legelső magyarázatok ezeket az elhajlásokat az önkielégítés káros hatásának következtében kialakuló betegségnek gondolták. Később úgy vélték, ez egy biológiailag alulfejlett állapot: az emberi fejlődés egy evolúciós zsákutcája, vagy az adott család genetikai hanyatlásának következménye.

De voltak olyanok, akik egy harmadik nem megtestesítőit látták az elhajlottakban. A század vége felé több elképzelés is született arról a biológiai folyamatról, mely egy köztes nemet alakíthat ki. Ezek között volt Karl Ulrichs meglehetősen modern elmélete, mely szerint az agynak nem sikerült az anyaméhben felvenni ugyanazt a nemet, amit a testnek.

 

A homoszexualitás mint a transzneműség alesete

Abban a hallgatólagos feltételezésben minden korabeli szexológus egyetértett, hogy a szexuális vágy elhajlása (mai néven homoszexualitás) nem egy önálló biológiai vagy pszichológiai betegség. Nem, szerintük a homoszexualitás egy köztes állapot a nemi elhajlások skáláján. Azon a skálán, melynek az egyik végpontja a teljesen férfias lélek női testbe zárva (mai néven transznemű férfi), a másik végpontja a teljesen nőies lélek férfi testbe zárva (mai néven transznemű nő). Ezen a skálán helyeztek el a homoszexuálisok mellett mindenkit, aki nemi elhajlónak minősült. Így például azokat is, akik csak néha hordták a másik nem ruháit (mai néven transzvesztita), vagy akiknek csak időnként voltak azonosnemű kapcsolataik (mai néven biszexuális).

Egyes történészek szerint az a tény, hogy a 19. századi tudósok és orvosok a férfi-nő különbségeket egy számszerűen meghatározott skálán próbálták értelmezni, egy óriási  jóllehet nem szándékos lépést jelentett a modernitás felé. Ezzel ugyanis a férfi-nő abszolút kettősség lebontásának irányába indultak el. [Birken, 1988]

Sajnos azonban azzal, hogy beteggé nyilvánítottak mindenkit, aki nem illett bele a férfiasság és nőiesség kulturális előírásába, mégis egy óriási lépést tettek hátrafelé. Ezzel ugyanis természetből fakadónak állították be a társadalmi nemi rendet. Emlékezzünk vissza: ezt a nemi rendet éppen akkoriban erősen fenyegették a társadalmi változások. Több forgott már kockán, mint a nők jogai. Kockán forgott a politikai, társadalmi, pszichológiai, sőt a szexuális jelentése is annak, hogy mit jelent férfinek és nőnek lenni. anti-suffragette.jpg

A társadalmi nemi rend szétesni látszott, ezért megjelent az anti-feminista propaganda. Szöveg: „A feleségem csatalakozott a szavazójogi mozgalomhoz. (Azóta szenvedek!)” Megjegyzés: a feministák természetesen akkoriban sem voltak férfigyűlölők, és manapság sem azok. :)

 

Az első szexuális lelkesedő

A 20. század elején Freud megalkotta híres elméletét, mely szerint a szexuális vágy a hasonlóságon – vagy másképp az önimádaton – alapszik, nem pedig a különbözőségeken. De már jóval korábban, az 1890-es években ugyanebbe az irányba indult el több szexológus is, például Havelock Ellis. Ő a szexuális vágyat önállóan tárgyalta, elválasztva a nemi identitás kérdéskörétől.

Ellist tartják egyébként az első, a viktoriánus kor utáni „szexuális lelkesedőnek”. Ugyanis ő tudományos munkássága során komoly erőfeszítéseket tett arra, hogy az elfogadható szexuális viselkedések tartományát a szaporodási funkciókon túlra is kiterjessze. [Robinson, 1976]

A szexuális vágy különválasztása a személy egyéb nemi identitási kérdéseitől sokkal lassabban ment végbe a nők esetén, mint a férfiak esetén. Mi több, még manapság sincsen tökéletes és abszolút válaszvonal a kettő között.

Különleges figyelmet érdemel Ellis leírása az azonos neműek közötti szexuális vágyról. Ellis igyekezett az ilyen elhajlottakat nemi szempontból normálisnak beállítani. E normalizálás céljából nyíltan elutasította „azt a közkeletű hibát, mely összekeveri a tipikus elhajlottat azokkal a kisminkelt szoknyás teremtményekkel, akik időről időre feltűnnek a rendőrörsökön”. [Ellis&Symonds, 1897/1975]

Ellis tehát két, teljesen különböző tapasztalati jelenséget foglalt bele elméletébe:

(1) Az egyik volt a szexuális elhajlás, mely szerinte a szexuális ösztön biológiai (vagy „veleszületett”) elfordulása az azonos neműek irányába – manapság ezt hívjuk homoszexualitásnak.

(2) A másik volt a nemi-esztétikus elhajlás vagy eonizmus, mely a szexualitástól független jelenség sok különféle megvalósulási formával. Az eonisták szerinte egyszerűen csak a másik nem ruháit akarják hordani; extrémebb esetben pszichológiailag a másik nem tagjaként határozzák meg önmagukat. Úgy érzik, rossz testben vannak. [Ellis, 1928] – Manapság ez nagyjából a transzvesztitizmus, illetve a transzneműség kategóriáinak felel meg. 

Ez az elméleti különbség a szexuális elhajlás és az eonizmus között előre vetítette a 20. századi szexológia két fő ágát: az egyik a homoszexualitást mint szexuális irányultságot vizsgálja, a másik pedig a személyek pszichéjének a nemét, vagyis a lelki férfiasságot és nőiességet.

A kultúra szexualizálódása

Ehhez a felfogásbeli váltáshoz, mely a nemi szerepekről a szexualitásra helyezte át a hangsúlyt, nagyban hozzájárultak a kor társadalmi változásai is. A női-férfi hagyományos szférák (vagyis az otthon-munkahely kettősség) kezdett megdőlni. A nyugati civilizáció egyre inkább szexualizálttá vált.

A kultúra szexualizálódása olyan jelenségeket takar, mint a születésszabályozás lehetősége;  a szexuális csábításra épülő reklámok kifejlődése a fogyasztói gazdaságban; és az autó megjelenése. Az autó egy bizonyos osztályhoz tartozó fiatalok számára addig soha nem látott szexuális szabadságot hozott. Egy konzervatív kommentátort ez annyira zavart, hogy az autót egyenesen „kerekes bordélyháznak” nevezte. [idézi D'Emilio&Freedman, 1988]

De ide sorolhatjuk még a szexuális vágy fogalmának freudi kiterjesztését is. Gondoljunk csak bele: Freud még a csecsemők indíttatásait is a szexualitással magyarázza!

Egy ilyen, a szexualitással erősen átitatott kulturális környezetben valószínűleg elkerülhetetlen volt, hogy az elhajlás, ami a 19. században egyetlen orvostudományi terület volt, a 20. században két, különálló kutatási területté váljon szét. Az egyik a homoszexualitás mint szexuális irányultság lett. A másik a társadalmi nem kérdésköre – vagyis a személy lelkének férfiassága és nőiessége – lett.

 

Manapság...

A 21. században persze már nem gondolják az orvosok, hogy a homoszexualitás betegség lenne. Manapság már tudjuk, hogy mind az emberi nem, mind a szexualitás nagyon-nagyon változatos. Elég csak ránézni erre az ábrára:

mezeskalacs.jpg

(A képért köszönet a Transvanilla egyesületnek. Az egyesület honlapján rengeteg hasznos információ található arról, hogyan is gondolkozunk manapság az ember nemének és szexualitásának kérdésköréről.)

A szexológia hajnalán azonban, a 19. században még mindenfajta eltérést a heteroszexuális férfitól és nőtől nemi elhajlásnak bélyegeztek. Igen, mint említettük, még azokat a nőket is, akik férfiasan viselkedtek, és például szavazni akartak...

A tanulság az, hogy minden korban voltak olyanok, akik féltek a társadalmi változásoktól. Ez nem jelenti azt, hogy a társadalmi változások rosszak lennének – de nem jelenti azt sem, hogy jók lennének. A társadalmi változások egyszerűen léteznek. A világ változik. A viktoriánus nemi rendet sem sikerült bebetonozni, ezért jó esély van rá, hogy a jelenlegi nemi rendet sem fog sikerülni bebetonozni. Hogy ennek örülni kell, félni tőle, esetleg küzdeni ellene vagy higgadtan tudomásul venni, azt mindenki döntse el maga.

 

A cikk Sandra Lipsitz Bem: The lenses of gender című könyvének Gender Polarization című fejezete alapján készült.

A lélek nemének kutatásáról itt, a transzneműségről pedit itt és itt írtunk. További olvasnivaló a témában: Gender, Nemi kettéosztás (polarizáció), A barátom/rokonom transznemű

 

Források:

D'Emilio, J. & Freedman, E.B. (1988) Intimate matters: A history of sexuality in America. New York: Harper & Row.

Greenberg, D.E. (1988) The construction of homosexuality. Chicago: University of Chicago Press.

Marshall, J. (1981) Pansies, perverts, and macho men: Changing conceptions of male homosexuality. In Plummer, 1981, pp- 133-154.

Birken, L. (1988) Consuming desire: Sexual science and the emergence of a culture of abindance, 1871-1914. Ithaca, N.Y.: Cornell University Press.

Robinson, P. (1976) The modernization of sex: Havelock Ellis, Alfred Kinsley, William Masters and Virginia Johnson. Ithaca, N.Y.: Cornell University Press.

Ellis, H. (1928) Studies in the psychology of sex, Vol. 7. Eonism and other supplementary studies. Philadelphia: F. A. Davis.

Ellis, H. & Symonds, J.A. (1897/1975) Sexual inversion. New York: Arno Press.

Freud, S. (1905/1962) Three essays on the theory of sexuality. New York: Basic Books.

A bejegyzés trackback címe:

http://szabadnem.blog.hu/api/trackback/id/tr7912424369

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Kishableany 2017.04.17. 13:43:36

Az aszexualisokat kihagytad, pedig letezo kategoria, es nem, nem a homoszexualitas alkategoriaja, mint sokan velik, hanem onalloan letezo iranyultsag.

T. B. 2017.04.17. 13:47:55

@Kishableany: Jogos! :) Legközelebb nem hagyom ki, köszönöm a hozzászólást! :)