„Minél közelebb mégy hozzá, annál jobban megérted.”

Szabadnem

Esszencializmus (2. rész)

Nemi alapú megkülönböztetés a 19. században

2017. február 04. - T. B.

A bejegyzés első részében az osztályi és nemzeti hovatartozásra alapuló biológiai esszencializmus túlkapásait vizsáltuk meg. Ebben a részben arról lesz szó, miképpen befolyásolta az esszencialista gondolkodás a nők jogait és a társadalmi nemek (gender) kérdéskörét a 19. század és kora 20. század során.

Esszencializmus 1. rész: Nem Trump az első, aki származás alapján tilt ki embereket az USA-ból

(A poszt Sandra Bem: Lenses of Gender című könyvének Biological essencialism című fejezete alapján íródott.)

Egy feminista kihívás

Az első nőjogi követelések a 19. század második felében, melyek a fennálló társadalmi rendet fenyegették, különleges kölcsönhatást indítottak el a tudomány és a kulturális ideológiák között az Egyesült Államokban. Ekkoriban történt az a nagy horderejű társadalmi változás, hogy a rabszolgák felszabadultak és szavazati jogot kaptak. Ezek az események ösztönözték az első nőjogi aktivistákat, köztük Elisabeth Cady Stantont, Lucretia Mott-ot és Susan B. Anthonyt, hogy megkérdőjelezzék a nemek közötti jogi és társadalmi egyenlőtlenségeket is.

A legelső nőjogi konferenciát 1848-ban szervezte Stanton és Mott, ahol a felszólalók között Stanton a nőknek szavazati jogot és egyéb házassági reformokat követelt. A nőjogi mozgalom akkor teljesedett ki, amikor 1869-ben Stanton és Anthony társaságot alapítottak „Nemzeti Társaság a Nők Szavazójogáért” néven, amely már nemcsak a szavazáshoz és az oktatásban való részvételhez való jogot követelte, mely a férfiaknak járt, hanem jogot a nyilvános felszólaláshoz, magántulajdon birtoklásához, joggyakorlathoz, sőt még nadrág viseléséhez is.

Ez a feminista kihívás olyan mértékben fenyegette a fennálló társadalmi rendet, hogy szinte azonnal elkezdődött egy intenzív elméletalkotó periódus az 1870-es években, mely során a biológiával kísérelték meg megválaszolni a nőket és férfiakat érintő kérdéseket.

Négy, az akkori biológiai ismereteket felhasználva érvelő elméletet érdemes itt megemlíteni, melyek feltárják, hogy milyen kölcsönhatás alakult ki a tudomány és a kulturális ideológiák között. A négy kutató vagy kutatócsoport, akikről beszélni fogok: Edward Clarke, Herbert Spencer, Charles Darwin és Patrick Geddes & J. Arthur Thomson.

Clarke és az életerő

Az orvosok évszázadokon át az „életerő” fogalmát használták az olyan nyilvánvaló, emberek közötti különbségek megmagyarázására, hogy miért kapják meg egyesek könnyebben a betegségeket vagy miért viselik egyesek jobban a megterhelő körülményeket, mint mások.

Miután a német orvos és pszichológus, Hermann von Helmholtz megmérte egyetlen idegi impulzusnak a sebességét 1852-ben, ésszerű feltételezésnek látszott, hogy ez a bizonyos életerő igazából valamiféle elektromos energia. Következésképpen tehát az idegrendszert magát is az energiamegmaradás híres elvének kellett szabályoznia, melyről jól tudták, hogy alapvető a hő-, fény- és elektromágnesség-tanban.

Az energiamegmaradás elve – avagy a termodinamika első főtétele – kimondja, hogy egy zárt rendszer összenergiája megmarad, mert az energia nem tud a semmiből keletkezni, és nem is tűnhet el a semmibe. Az energiamegmaradás elvét széleskörben használták arra, hogy természetesnek állítsanak be egy sor 19. századi tévhitet, köztük például azt, hogy senkinek nem szabad rászoknia csupán egy bizonyos elfoglaltságra, mert ezzel elszívja az életerőt más elfoglaltságok elől.

Edward Clarke Nemek az oktatásban című munkájában 1873-ban napvilágot látott elmélettel kezdődően a fizikából ismert energiamegmaradás törvényét széleskörben kezdték alkalmazni annak az antifeminista tételnek az alátámasztására, miszerint a felsőoktatás nem való nőknek.

Clarke alaptétele lényegretörő. Az idegrendszer adott mennyiségű energiával rendelkezik. Amennyi energiát fordítunk valamely testrész fejlesztésére, annyival kevesebb jut más testrészekre. Mivel a tanulás elvonja az energiát a nők szaporodási szerveitől az agyuk javára, ezért a nők számára ártalmas a tanulás. Különösen ártalmas továbbá a menstruáció alatt, mivel ilyenkor a szaporodási szervek a lehető legtöbb energiát igénylik.

Az ötlet, hogy a tanulás veszélyes lehet a nők szaporodási funkcióira, több késő-tizenkilencedikszázadi és kora-huszadikszázadi szerzőnél is megjelent, köztük Henry Maudsley pszichiáternél és Herbert Spencer filozófusnál Nagy-Britanniában, valamint G. Stanley Hall pszichológusnál az Egyesült Államokban. Ahogy maga Clarke, e szerzők mindegyike is két, egymással összefüggő társadalmi változásra reagált, mely akkoriban zajlott az adott országban:

(1) egyre több egyetem nyitotta meg kapuit nők számára;

(2) a felsőoktatásban részt vevő nők kevesebb utódnak adtak életet, mint kevésbé tanult társaik.

Az Egyesült Államokban ezt a termékenységbeli különbséget az egyre nagyobb számban érkező bevándorlók is felerősítették (lásd a bejegyzés első részét), akiknek a termékenységi rátája magas volt – mint ahogy ez az alacsonyabb gazdasági osztályhoz tartozókra általában jellemző. Így hát nemcsak a viktoriánus szokásoknak megfelelő női viselkedésformák fennmaradása látszott kockán forogni mindkét országban, hanem, G. Stanley Hall szavaival, egyenesen faji öngyilkosság fenyegetett (Hall, 1904/1919, 606. o.).

Spencer és a szociáldarwinizmus

Hogy alátámassza érveit a nők oktatásban való részvétele ellen, Edward Clarke a termodinamika első főtételét (helytelenül) alkalmazta a női testre. Hasonló módon járt el Herbert Spencer is a második főtétellel. Hogy alátámassza érveit a viktoriánus társadalomban lévő összes hatalmi hierarchia természetszerűségéről, köztük a férfi-női szerepekről, Spencer (1852, 1873, 1876) gond nélkül kiforgatta a termodinamika második főtételét, és ezt a kiforgatott értelmezést összekötötte Malthus populációs elméletének (1798/1960) egy optimista értelmezésével. Bár Spencer evolúciós elmélete ma már jórészt feledésbe merült, a 19. század végén még Darwin elméleténél is nagyobb befolyása volt a gondolkodásra.

A termodinamika második főtétele kimondja, hogy miközben az Univerzum összenergiája mindig ugyanakkora marad, a rosszul rendezett (al)rendszereket csak energiabefektetéssel lehet jól rendezett (al)rendszerekké tenni.

Spencer ebből kiindulva azzal érvelt, hogy mind a biológiai, mind a társadalmi rendszerek esetén az „az erő állhatatossága” – avagy az energia megmaradása – mindig és elkerülhetetlenül fejlődést eredményez. Ez azt jelenti, hogy az erő állhatatossága ezen rendszereket örökösen az egységességtől a sokféleség felé hajtja. Ezt mutatja az ember kifejlődése az egysejtűekből, vagy a társadalmi szervezetek osztály- és nemi alapú munkamegosztásának kifejlődése egy eredetileg egységes szerveződésből. Hogy alátámassza állítását, miszerint az evolúció törvényszerűen progresszív, Spencer újraértelmezte Malthus populációs elméletét: értelmezése szerint az életbenmaradásért folytatott harc nehézségei a szűkös természeti erőforrások között nem a Malthus által megjósolt nyomorúságokat okozzák, hanem ehelyett inkább hozzájárulnak a rátermettebbek túléléséhez.

Az elmélet ilyesfajta „progresszív” alkalmazásából következik Spencer szerint, hogy az osztály- és nemi alapú munkamegosztás a társadalomban biológiailag elrendezett dolog. Továbbá a biológia úgy formálta az osztályokat és a nemeket, hogy megfeleljenek a társadalmi szerepüknek, azaz a férfiak például versengőbbek, a nők gondoskodóbbak. Olyan gondoskodóvá és könyörületessé tette a biológia a nőket történetesen, hogy nem szabad nekik szavazójogot adni sem, mivel ezzel a természetes fejlődés útját akadályoznánk: intézményes segítséget nyújtva azoknak, akik egyébként még a létért folytatott küzdelmet sem tudnák túlélni.

evolution-or-man-and-woman.jpg

Ezzel a kifacsart érveléssel a nők szavazati joga ellen Spencer tulajdonképpen nem tett mást, mint megalapozta a szociáldarwinizmusnak nevezett konzervatív társadalmi mozgalmat.

Manapság Herbert Spencer nevét nem igazán az evolúciós elmélete miatt ismerjük, hanem amiatt, ahogy az evolúciós gondolkodást felhasználta egy konzervatív politikai cél érdekében. Éppen ezért a szociáldarwinizmust talán spencerizmusnak kellene nevezni, mivel (legalábbis eleinte) Spencer elméletét használták föl politikai célokhoz, nem Darwinét; továbbá maga Darwin soha nem volt politikai aktivista. Azonban mégis Darwin evolúciós elmélete volt az, mely végeredményben tudományosan alátámasztotta a korszak konzervatív politikáját, és amely túlélte az idő próbáját.

Darwin és az evolúció

Charles Darwint (1859/1952, 1871/1952) sokkal jobban érdekelték az állati és növényi evolúció kérdései, mint az emberi társadalmak evolúciója. Azonban az evolúciós elmélet, melyet létrehozott, Herbert Spenceréhez hasonlóan természetesnek állítja be és létjogosultsággal látja el a viktoriánus társadalomban lévő nemi alapú egyenlőtlenségeket.

Darwin elméletének három alapköve van:

(1) az egyedek végtelen számú variációja,

(2) bizonyos variációk „kiválasztódása” – mind a „természetes”, mind a „szexuális” kiválasztódás –, valamint

(3) a kiválasztódott variációk és csak azok túlélése.

A természetes kiválasztódás során feltételezhetően csak azok a variációk maradnak életben és hoznak létre utódot, melyek sikeresebbek a többieknél a környezethez való alkalmazkodásban. A szexuális kiválasztódás során pedig azok az egyedek, melyek sikeresek a párosodásban, több utódot képesek létrehozni.

Bár a nemi egyenlőtlenségek a fenti alapfeltételezésekben sehol nincsenek jelen, Darwin majdnem mindig azzal a feltételezéssel él, hogy a fajok hímnemű egyedei rendszeresen több kiválasztódáson esnek át, mint a nőstények. Ennek eredményeképp pedig a hímek mindig fejlettebbek, mint a nőstények.

Ahogy Darwin maga állítja, a hímek azért mennek keresztül több szexuális kiválasztódáson, mert nekik többek között „el kell üldözniük vagy meg kell ölniük riválisaikat” és „fel kell gerjeszteniük vagy el kell csábítaniuk” a szexuális partnerüket (1871/1952, 594. o.). Ezzel párhuzamosan ők több természetes kiválasztódáson is keresztülmennek, mivel „meg kell védeniük a nőstényeiket és a kicsinyeiket mindenféle ellenségtől, és vadászniuk kell mindannyiuk túléléséért. [...] Ez magasabban fejlett értelmi képességeket követel meg, olyanokat, mint a megfigyelés, logika, feltalálás és képzelőerő. Ezek a képességek tehát folyamatosan tesztelés és kiválasztódás alatt voltak a férfiak fejlődése során” (566. o.).

A kiválasztódás ilyen egyenlőtlen volta az emberi lények között azt eredményezi, hogy „a férfiak jobban képesek teljesíteni minden feladatot, mint a nők – legyen szó mély gondolatokról, logikáról, képzelőerőről vagy csupán az érzékelés és a kéz használatáról” (566. o.). Másként megfogalmazva pedig „a férfiak végeredményben felsőrendűbbé váltak a nőknél”; és még szerencse a nőkre nézve, hogy a férfiak tulajdonságaikat a lányaikra is átörökítik, mert „különben valószínű, hogy a férfiak annyival felette lennének a nőknek szellemi adottságok terén, mint a pávakakas a jérce fölött a díszes farktollak terén” (567. o.).

Bár Darwin evolúciós elmélete egyidőben született azzal, hogy Mendel felfedezte a genetika alapelveit, és bár a modern evolúciós biológia együtt alkalmazza az evolúció alaptételeit a genetikai alapelvekkel, Darwin maga semmit sem tudott a genetikáról, így arról sem, hogy a nemi jellemzők kialakulásáért felelős gének a legtöbb esetben függetlenül öröklődnek a többi tulajdonságért felelős génektől. Tény szerint, Darwin erősen hitt Lamarck azon ötletében, hogy az egyén a szüleire és a korábbi generációkra életük során rárakódott minden jellegzetességet örököl, melyek valamiképpen a véren keresztül továbbítódnak a hímivarsejtbe és a petesejtbe.

Geddes & Thomson és a csíraplazma

A 19. század utolsó évtizedében, amikor többek között a német biológus, August Weismann megmutatta, hogy az egyén élete során szerzett élmények semmilyen módon nem befolyásolják a hímivarsejt és a petesejt örökösödésért felelős részét – melyet Weismann csíraplazmának hívott –, egyes tudósok arra a következtetésre jutottak ebből, hogy a férfi-nő különbségek nem fejlődhettek a történelem során, ahogy Darwin javasolta.

Patrick Geddes és Arthur J. Thomson például azzal érveltek, hogy ha a csíraplazma nem változik generációról generációra, akkor a férfi-nő különbözőségeknek az élettel egyidősnek kell lenniük, és valahogyan a hímivarsejtből és a petesejtből kell származniuk.

És miféle ősi különbségek lehetnek a hímivarsejt és a petesejt között?

Hát, amint mindenki láthatja, a hímivarsejt és az anyagcseréje „katabolikus”, azaz „aktív, energetikus, törtető, szenvedélyes és változó”. A petesejt és anyagcseréje pedig „anabolikus”, azaz „passzív, óvatos, lomha és mozdulatlan” (1890, 270. o.).

Elfelejthetjük hát, hogy a természetes és szexuális kiválasztódás hosszú, időigényes folyamatán keresztül választódnak ki a különböző tulajdonságok a hímekben és a nőstényekben. Elfelejthetjük azt az egyébként is túl liberális kövezkezményét Darwin elméletének, hogy a nemi különbségek esetleg még változhatnak is az idő során az újonnan szerzett élettapasztalatok függvényében, mint például az iskolázottság. Ahogy Geddes és Thomson nagyon költőien megjegyezte 1890-ben: „Ami az őskori véglények között dőlt el, azt egy parlamenti rendelkezés nem törölheti el” (267. o.).

A korszak szellemi légköre

Mint említettem korábban, nem pusztán tudományos kíváncsiságból történt, hogy annyi tudós kezdett el foglalkozni a férfi-nő különbözőség biológiai elméleteivel 1870 és 1920 között. És bár a tudósok igenis hibásak voltak abban, hogy természetesnek állították be a nemi egyenlőtlenségeket, valójában nemcsak egyedül a tudósok voltak azok, akiknek a társadalmi valóságról alkotott képét a biológiai esszencializmusban való feltétlen hit eltorzította.

Éppen ellenkezőleg.

Az egész korszak kulturális szellemi légkörére jellemző volt, hogy ezen a szemüvegen keresztül szemlélték a világot: még maguk a nőjogi aktivisták, Stanton és Anthony is hajlandóak voltak veleszületett faji jellemzőkkel érvelni, ha ez az ügyüket előremozdítani látszott.

A bejegyzés 3. részében a pszichológia korai eredményeit és módszereit mutatjuk be, mely a férfi-nő kettéosztással foglalkozott.

 

Hivatkozások:

Clarke, E.H. (1873). Sex in education; or, A fair chance for girls. Boston: J.R. Osgood.

Hall, G.S. (1904/1919) Adolescence: Its psychology and its relations to physiology, anthropology, sociology, sex, crime, religion, and education (Vol.2) New York: Appleton.

Spencer, H. (1852) A theory of population deduced from the general law of animal fertility. Westminster Review, 57, 468-501.

Spencer, H. (1876) Psychology of the sexes. Popular Science Monthly, 4, 30-38.

Spencer, H. (1876) The principles of sociology. New York: Appleton.

Malthus, T.R. (1798/1960) On population. New York: Modern Library.

Darwin, C. (1859/1952) The origin of species by means of natural selection. In R.M. Hutchins (Ed.) Great books of the Western world (Vol.49 1-251.o) Chicago: Encyclopaedia Britannica.

Darwin, C. (1878/1952) The descent of man and selection in relation to sex. In R.M. Hutchins (Ed.) Great books of the Western world (Vol.49 253-600.o) Chicago: Encyclopaedia Britannica.

Geddes, P. & Thomson, J.A. (1890) The evolution of sex. New York: Scribner & Welford.

A bejegyzés trackback címe:

http://szabadnem.blog.hu/api/trackback/id/tr6812181996

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.