„Minél közelebb mégy hozzá, annál jobban megérted.”

Szabadnem

Homoszexualitás a 20. században – 3. rész: a szexualitás kialakulásának társadalmi okai

2017. január 16. - T. B.

A fordítás eredetije Sandra Lipsitz Bem: The lenses of gender című könyvének Gender Polarization című fejezetében található.

Lásd még:

Homoszexualitás a 20. században – 1. rész: Freud

Homoszexualitás a 20. században – 2. rész: Freud pszichoanalitikus követői

A legelső tudományos érvek a homoszexualitás betegségnek tekintése ellen ironikus módon épp a McCarty-korszak boszorkányüldözéseinek idején merültek fel. A két legkorábbi tudományos érv a következő volt. Elsőként említhetjük azt a tényt, hogy a homoszexualitás túl gyakori jelenség ahhoz, hogy betegségeként kezeljék ahelyett, hogy az emberi szexualitás egy normális változataként kezelnék. Másodszor, a korábban említett Bieber-féle tanulmány kritikájával és cáfolatával kiderült az is, hogy a homoszexuálisok között túlontúl sokan semmilyen orvosi kezelésre nem szorulnak, mentálisan teljesen egészségesek: a homoszexualitás és a mentális rendellenességek között végül is nem lehetett tudományosan kimutatni semmilyen kapcsolatot.

A homoszexualitás túl gyakori ahhoz, hogy betegség legyen

Ami az első érvet illeti, ezt az Alfred Kinsley és kollégái által publikált alapvető fontosságú tanulmányok (1948, 1953), továbbá Cleland Ford és Frank Beach munkája (1951) alapozta meg. A Kinsley-féle eredmények alapját egy olyan, szexuális történeteket vizsgáló felmérés képezte, mely gyakorlatilag amerikai nők és férfiak ezreit vonta be a vizsgálatba. Ezek alapján többek között arra jutottak, hogy a férfiak nem kevesebb, mint 37%-ának, továbbá a nők 20%-ának volt legalább egy homoszexuális tapasztalata 45 éves kora előtt. A Ford és Beach által jegyzett tanulmány is hasonlóan meglepő eredményre jutott. Ebben a kutatásban nagy számú és változatos emberi és állati társadalmat vizsgáltak meg alaposan. Nem csak azt találták, hogy a homoszexualitás jelensége gyakorlatilag mindenütt jelen volt a vizsgált társadalmakban, de ami még fontosabb, hogy nem kevesebb, mint 49 esetben a 76 közül a homoszexuális viselkedésnek valamilyen formáját ezek a társadalmak kuturálisan is elismerték.

Nincs kapcsolat a mentális egészség és a homoszexualitás között

A McCarthy-féle ellenséges hozzáállásnak a második legnagyobb kihívást Evelyn Hooker (1957) alapvető jelentőségű tanulmánya jelentette. Ebben a szerző a szexuális irányultság és a mentális egészség kapcsolatát vizsgálta. Ez volt az első tanulmány a társadalomtudományok történelme során, melyben olyan egyéneket hasonlítottak össze (hetero- és homoszexuálisokat), akik nem álltak terápiás kezelés alatt. Azt találták, hogy a homoszexuálisokra egyáltalán nem volt jobban jellemző a zavaros családi háttér, mint a heteroszexuálisokra. Még ennél is nagyobb jelentőségűnek bizonyult azonban az az eredmény, hogy a homoszexuálisokat nem lehetett megkülönböztetni a heteroszexuálisoktól mentális egészség szempontjából, akármilyen konkrét pszichopatológia kapcsán is vizsgálódtak4.18.

Igaz, a McCarthy-korszak alaposan visszaélt a Kinsley által gyűjtött adatokkal: annak az állításnak az alátámasztására használták föl ezeket az adatokat, hogy a „homoszexuális fenyegetés” valóban igen nagy az országban. Később azonban ezek az úttörő jellegű kutatások elfoglalhatták az őket megillető helyet a tudományban, az újonnan kialakuló polgárjogi mozgalmak támogatásával (D'Emilio, 1983b). Ezekre a kutatásokra alapult aztán a homoszexualitás betegségként kezelésének legfontosabb kritikája. Ez a kritika, melyet alább ismertetek, nem csak a heteroszexualitás természetességét vonta kétségbe, de még magának a pszichiátriának a létjogosultságát is. A kritika legelső megfogalmazói között az 1950-es és 1960-as években elsősorban mintegy féltucat szociológus kutatót, és csupán egyetlen egy pszichiátert találunk. A pszichiáter, Thomas Szasz munkássága jelentősen megelőzte korát. A kritika teljes egészében azonban csak később, Michael Foucault (1978) és Adrienne Rich (1980) munkái nyomán körvonalazódott ki, akik megfogalmazták a „kötelező heteroszexualitás” követelményét mint társadalmilag és történelmileg kialakult hagyományt4.19.

A szexuális viselkedés a kultúrában gyökerezik

A kritika alapjául szolgáló elmélet szerint a szexuális vágy nem egy állandó, időtől és tértől független jelenség, mely normális formájában heteroszexuális irányultságú, ahogy a nyugati kultúrában mindaddig hitték. Sokkal inkább egy olyan jelenség, mely az ember biológiájának és a történelmi körülményeknek a kölcsönhatásából származik, és ugyanúgy formálódik időről-időre és helyről-helyre, mint az étkezési szokások. Tehát az emberek mindenhol és mindenkor folytatnak szexuális cselekedeteket, ahogy mindenhol és mindenkor étkeznek; de hogy milyen szabályokat állítanak föl arra nézve, hogy hogyan és kivel folytatnak szexuális viszonyt, és hogy milyen intézményeket alakítanak ki a „hogyan” és „kivel” lehetőségeinek szabályozására és keretek közé szorítására, továbbá hogy mit tekintenek szexuálisnak és szexuálisan kívánatosnak, annak nincsenek történelemtől független, egyetemes formái. Ebből a nézőpontból nézve semmi megszentelt vagy biológiailag különleges nincs a kizárólagos heteroszexualitásban, mely manapság az Egyesült Államokban lényegében az egyetlen általánosan elfogadott viselkedésmód mind a férfiaknak, mind a nőknek. Nem, a kizárólagos heteroszexualitás követelménye egyszerűen csak az adott helyre és korszakra jellemző történelmi körülmény, mely megszabja, hogy éppen hogyan szervezzük a szexualitásunkat.

A szexualitásnak ezen biológiai-történelmi fölfogása sok kutatót motivált arra, hogy dokumentálják a kialakulását. Két fő kutatási irányt lehet megkülönböztetni. Az egyikben azt vizsgálják, hogyan szervezik meg az emberek a szexualitásukat különböző korszakokban és országokban a világon, a másikban pedig azt, hogy a mi saját társadalmaink (értsd: az Egyesült Államok, tágabb értelemben pedig a nyugati kultúrkör országai) milyen intézményeket és fölfogásokat hoznak létre a kötelező heteroszexualitás bebiztosítására.

Szexuális cselekedetek más időkben, más helyeken

A különböző korszakok és országok vizsgálatának témakörében két érdekes és tanulságos kutatási eredményt mutatnék be. Az első, hogy még az Egyesült Államokban is volt olyan időszak (egészen a 19. század végéig, amíg ki nem találták az elhajlást és a homoszexualitást), amikor a romantikus barátságot két azonos nemű személy között nem tekintették szexuálisnak. Akkoriban a szexualitást egy viselkedési formának gondolták, nem pedig lelki tulajdonságnak vagy személyiségjegynek. Továbbá a szexuális viselkedés szabályai elsősorban nem arra vonatkoztak, hogy a partner nő vagy férfi, hanem arra, hogy a szexuális cselekedet eredményeképp bekövetkezik-e utód fogantatása.

A másik kutatási eredmény nem időben, hanem térben távolodik el a mai Egyesült Államoktól. Ford és Beach úttörő jelentőségű munkájáról van szó, melyben különböző kultúrákat hasonlítottak össze. Eszerint az Egyesült Államokon kívüli társadalmak jelentős részére jellemző, hogy egyrészt a férfiak és nők számára kötelezően betartandó nemi előírások között nem szerepel a kizárólagos heteroszexualitás követelménye, másrészt viszont szerepel valamilyen homoszexuális aktus követelménye vagy lehetősége. A legjobb példa erre, hogy egy, a Pápua Új-Guineai Sambiában élő törzs számára a hagyomány azt diktálja, hogy egy fiú csak úgy válhat „igazi” férfivá, hogy a férfiasságot egy idősebb férfi nemi szervéből szájon át veszi magához ondó formájában.

Az intézmények és a kulturális szemüvegek szerepe

A korunkbeli Egyesült Államok intézményrendszerének vizsgálata hozzáadott mindehhez egy nagyon fontos következtetést. E következtetés szerint kétfajta társadalmi intérzmény van, mely hozzájárul a kizárólagos heteroszexualitás bebiztosításához és fenntartásához. Az egyik fajta intézmény aktívan kényszereket helyez az egyénekre, és büntetéssel sújtja azokat, akik áthágják a nemi határokat. A másik fajta intézmény azonban némiképp rejtett, közvetett módon fejti ki hatását; ezt nevezte Jeffrey Weeks – Foucault nyomában járva – úgy, hogy „a definíciók egy adott hálója”, avagy „az emberi test lehetőségei”. (1981. 100.o) Ezek az intézményfajták tulajdonképpen a McCarty-korszak tárgyalásakor is előkerültek már.

A Sambiában élő emberek számára a „definíciók adott hálója” megengedi, hogy mind a heteroszexuális, mind a homoszexuális viselkedést természetes, sőt elvárt viselkedésmódnak tekintsék a férfiak esetén. Igaz persze, hogy mindkettőre vonatkoznak bizonyos kötött szabályok (elsősorban azzal kapcsolatban, hogy „kivel” és „hogyan” engedélyezik ezeket a viselkedésmódokat a Sambiaiak), amik közül kilépve hirtelen természetellenessé válik az adott cselekedet. Ezzel szemben korunkban az Egyesült Államokban a „definíciók adott hálója” – melynek kiépítésében a pszichiátriának fontos szerepe volt – az embereket arra motiválja, hogy a heteroszexuális és a homoszexuális fogalmát elsősorban (egymást kizáró) személyiségi típusok leírására alkalmazzák, ne pedig két (egymást kiegészítő) szexuális viselkedési formának tekintsék őket. Ez vezethet aztán ahhoz, hogy a homoszexualitást magát a nemi torzulások orvosi eseteként fogjuk föl. Amit Weeks „a definíciók egy hálójának” nevezett, én magam inkább kulturális szemüvegnek nevezem.

Homofóbia?

1973-ban, épp abban az évben, amikor az Amerikai Pszichiátriai Társaság végre eltávolította a homoszexualitást a mentális betegségek hivatalos listájáról, George Weinberg használni kezdte a homofóbia fogalmát a homoszexuálisok elnyomásának magyarázásakor, és ezzel teljesen fejére állította az egészségességről és betegességről alkotott korábbi elképzeléseket. Bár a fogalom maga hasznosnak bizonyult abból a szempontból, hogy a homoszexuálisok elnyomóira helyezi a hangsúlyt és őket készteti magyarázkodásra a homoszexuálisok helyett, a probléma a koncepcióval az, hogy a homofób ember mint személy tűnik hibásnak sőt, betegnek (fóbia). Miközben a helyzet sokkal inkább az, hogy a homofóbia a kulturális hagyományok és társadalmi intézményrendszerek szerves része a társadalmak jelentős részében. Másképp megfogalmazva, ez a fogalom depolitizálja a homoszexuálisok elnyomását azáltal, hogy elfedi annak kulturális gyökereit: bár a félelem és undor, melyet a homofób ember érez a homoszexuálisokkal kapcsolatban valóban tekinthető személyes pszichológiai problémának sok esetben, ezt a félelmet és undort eredetileg nem más alakította ki, mint a nemi kettéosztásra helyezett ideológiai hangsúly és a kötelező heteroszexualitás intézményei.

További olvasnivaló:

Nemi elhajlás: szexológia a 19. században

A nemi identitási zavar kezelése és megelőzése a 20. században

 

Hivatkozások:

Bieber, I. et al. (1962) Homosexuality: A psychoanalytic study of male homosexuals. New York: Basic Books.

Kinsley, A.C. et al. (1948) Sexual behaviour in the human male. Philadephia: W.B. Saunders.

Kinsley, A.C. et al. (1953) Sexual behaviour in the human female. Philadephia: W.B. Saunders.

Ford, C.S. & Beach, F.A. (1951) Patterns of sexual behaviour. New York: Harper.

Hooker, E. (1957) The adjustment of the male homosexual. Journal of Projective Techniques, 21, 18-31.

D'Emilio, J. (1983b) Sexual politics, sexual communities: The making of a homosexual minority in the United States, 1940-1970. Chicago: University of Chicago Press.

Szasz, T. (1961) The myth of mental illness. New York: Hoeber-Harper.

Foucault, M. (1978) The history of sexuality. Vol. 1. An introduction. New York: Harper.

Rich, A. (1980) Compulsory heterosexuality and lesbian existence. Signs: Journal of Women in Culture and Society, 5, 631-660.

Weeks, J. (1981) Discourse, desire and sexual deviance: Some problems in a history of homosexuality. In Plummer, 1981b, pp. 76-111.

A bejegyzés trackback címe:

http://szabadnem.blog.hu/api/trackback/id/tr2812130465

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.