„Minél közelebb mégy hozzá, annál jobban megérted.”

Szabadnem

Homoszexualitás a 20. században – 1. rész: Freud

2017. január 16. - T. B.

A fordítás eredetije Sandra Lipsitz Bem: The lenses of gender című könyvének Gender Polarization című fejezetében található.

 

A 20. században a homoszexualitást mint szexuális irányultságot a pszichológia és pszichiátria vizsgálta, ennek alapjait pedig (mint sok más területen is) Sigmund Freud rakta le. A freudi hagyomány sokkal több figyelmet fordított a férfiakra, mint a nőkre, így ezt az androcentrikus súlyponteltolódást sajnos az én tárgyalásomnak is tükröznie kell.

Jóllehet Freud követői a pszichoanalízis elméletét később arra használták, hogy a heteroszexualitást kiváltságossá, a homoszexualitást pedig betegséggé nyivánítsák, Freud eredeti leírása annyira darwinista volt, hogy magának a heteroszexuális kultúrának jelentett (vagy jelenthetett volna) kihívást. Az evolúció emélete azt állítja, hogy a fajok, melyek ma a bolygót benépesítik, a biológia és az adott környezet kölcsönhatásának nyomán fejlődtek ki. Amit Darwin a fajok törzsfejlődéséről gondolt, azt gondolta Freud a lélek egyedfejlődéséről, valamint arról, amit úgy hívott, hogy az egyén szexuális „tárgyválasztása” (Freud, 1905/1962, 11.o.). Épp úgy, ahogy Darwin az embert biológiai fajjá minősítette le, mely csupán egy a sok, véletlenek során kialakult faj közül, Freud a heteroszexualitást minősítette le azáltal, hogy kijelentette, az nem más, mint – a homoszexualitáshoz hasonlóan – a gyermeki pszichoszexuális fejlődés egy lehetséges kimenete.

A szexuális tárgyválasztás kimenete

Freud legfontosabb elemzése a homoszexualitásról a Három értekezés a szexualitás elméletéről című, először 1903-ban publikált munkájában található. Ezek az esszék tartalmazzák legfontosabb elméleti elgondolásait a csecsemők és gyermekek szexualitásának fejlődéséről. Ezen elméletekből két részletet kell megemlíteni, melyek különösen fontosnak bizonyultak a heteroszexualitás leminősítése szempontjából. Az első, hogy a „szexuális ösztönnek”, melyet a kisgyermekek a világba hoznak, „először nincs tárgya”. Más szóval a szexuális ösztön eredetileg „ön-erotikus”, valamint olyannyira „sokoldalúan perverz”, hogy könnyedén hozzákapcsolódik bármely tárgyhoz vagy aktivitáshoz, mely a csecsemőnek fizikailag örömet okoz (98-100.o.). A második, hogy a szexuális ösztön csak a pszichoszexuális fejlődés hosszú folyamata után „találja meg szexuális tárgyát” (73.o.). Mi több, mivel az eredeti ösztön sokoldalúan perverz, a pszichoszexuális folyamat szükségszerűen magába foglalja mind az egyén összpontosítását csupán egyetlen egy tárgyra a sok lehetséges szexuális tárgy közül, mind azt, hogy kizárja – illeve elnyomja a tudatalattiba – a többi szexuális tárgyat.

Ezek az elképzelések mind tartalmazzák azt az alapfeltevést, hogy „a szexuális ösztön és a szexuális tárgy csupán” a gyermek pszichoszexuális fejlődése során „forrnak össze”. „Ezt a tényt majdnem figyelmen kívül hagytuk a normális kép egységességének következtében, ahol a tárgy részét alkotja az ösztönnek.” Ahogy Freud maga figyelmeztet, az, hogy „meglazítjuk a kapcsolatot, mely az ösztön és a tárgy között él az elképzeléseinkben” (14.o.), azzal a radikális hatással jár, hogy a a heteroszexualitás átalakul egy természetes, magyarázatot egyáltalán nem igénylő jelenségből egy olyan jelenséggé, mely épp annyi magyarázatot igényel, mint a homoszexualitás.

A heteroszexualitás épp úgy magyarázatot kíván, mint a homoszexualitás

Egy hosszú lábjegyzetben, melyet a Három értekezés 1915-ös átdolgozásához adott, Freud kijelentette, hogy a heteroszexualitás és a homoszexualitás ugyanannak a folyamatnak, a pszichoszexuális fejlődés folyamatának eredményei. E lábjegyzet egy részlete a következőképpen szól:

A pszicho-analitikus kutatás a leghatározottabban ellenez minden arra vonatkozó próbálkozást, hogy a homoszexuálisokat az emberiség fennmaradó részétől megkülönböztesse mint egy különleges tulajdonsággal rendelkező csoportot. A nyilvánosan nem mutatott szexuális ingerlések tanulmányozása során azt találtuk, hogy minden emberi lény képes homoszexuális tárgyválasztásra, sőt ezt meg is tette már tudat alatt. A pszicho-analízis úgy véli, hogy a tárgy nemétől független tárgyválasztás – egyfajta szabadság, hogy válogathasson mind férfi, mind női tárgyak közül –, mely előfordul gyermekkorban, a társadalmak primitív állapotában és a történelem korai szakaszaiban, valójában nem más, mint az igazi alapja mind a normális, mind az elhajlott típusok fejlődésének, melyek az egyik vagy a másik irány lekorlátozásával alakulnak ki. Így hát a pszicho-analízis szempontjából az a szexuális érdeklődés, melyet férfiak kizárólagosan a nők iránt éreznek, egy újabb magyarázatra szoruló probléma, nem pedig egy magától értetődő, pusztán kémiai vonzalomra alapuló tény. (1905/1962. 11-12.o.)

Freud akkor is hangsúlyozta, hogy a homoszexualitás és a heteroszexualitás két különböző eredménye ugyanannak a pszichoszexuális fejlődési folyamatnak, amikor lemondóan fejtegette egy homoszexuális nő pszichoanalitikus gyógyulási lehetőségeit 1920-ban. „Emlékeznünk kell rá – írta –, hogy a normális szexualitás ugyanúgy egy bizonyos tárgy korlátozott kiválasztásán múlik; általánosan pedig nem ígéretesebb feladat egy teljesen kifejlődött homoszexuálist heteroszexuálissá alakítani, mint az ellenkezője.” (207.o.) Ennek a pesszimista előrejelzésnek az oka egyszerű volt: a feladat, melyet itt meg kéne oldani, „nem egy idegi konfliktus feloldása, hanem az, hogy a szexualitás szerveződésének egyik variációját a másikká kellene alakítani.” Ez pedig „soha nem könnyű feladat”. (206.o.)

A szaporodási kötelességről és a legátolt fejlődésről

Bár Freud feloldotta a szoros köteléket az ösztön és a tárgy között, és ezzel kétségkívül tudományos kihívás elé állította a heteroszexualitás kiváltságosságát, ez a kihívás lényegesen eltompult amiatt, hogy továbbra is csak a szaporodásra alkalmas szexualitást tekintette a pszichoszexuális feljődés „végső, normális formájának”. Azt írja, bár „a szexuális ösztön korábban elsősorban ön-erotikus volt”, felnőtt korban ez „alárendelődik a szaporodási kötelességnek; úgyszólván önzetlenné válik” (1905/1962. 73.o.)

És hol hagy helyet a felnőtt szexualitás e szaporodásközpontú – és heteroszexuális – meghatározása a meleg férfiaknak és a leszbikusoknak? Ahogy Freud számos alkalommal rámutat, a felnőtt szexualitás szaporodásközpontú meghatározása a homoszexualitást nem betegségnek, hanem „a szexuális működés egy variánsának” tekinti, melyet „a szexuális fejlődés bizonyosfajta legátlása hoz létre”. (Levél egy amerikai anyához, idézi Bayer, 1981. 27.o.) Hosszú karrierje során Freud sok különböző forgatókönyvet kitalált, melyek e legátolt fejlődéshez vezethetnek gyermekkorban. Ezek mindegyike valamilyen módon magába foglalt egy tudatalatti vagy feloldatlan lelki komplexust az anyára (férfiak esetén), illetőleg az apára (nők esetén) vonatkozóan.

Freud: a homoszexualitás nem betegség

Habár későbbi pszichoanalitikus szerzők Freudnak ezt a legátolt fejlődésről szóló elméletét arra használták fel, hogy a homoszexualitást lelki betegséggé nyilvánítsák, Freud maga legalább három különböző alkalommal foglalt állást amellett, hogy a homoszexualitás nem betegség vagy kór. Az első állásfoglalásra egy, a homoszexualitás kapcsán számára föltett kérdéssel került sor, melyet egy bécsi újságban válaszolt meg 1903-ban:

Szilárd meggyőződésem, hogy a homoszexuálisokat nem szabad beteg emberekként kezelni, mivel egy perverz irányultság még messze nem betegség. Nem kötelezne-e ez minket arra, hogy betegnek nyilvánítsunk rengeteg nagy gondolkozót és tudóst, akiről a történelem során tényszerűen kitudódott, hogy ezzel a perverz irányultsággal rendelkeznek, és akiket éppen a lelki egészségük miatt csodálunk? A homoszexuálisok nem betegek. (Idézi Lewes, 1988. 32.o.)

1921-ben Freud elutasította a brit pszichoanalitikus, Ernest Jones döntését, miszerint ki kell zárni egy nyíltan homoszexuális kollégát a pszichoanalitikai társaság tagjai közül pusztán a homoszexualitása miatt. Jones azzal érvelt, hogy ha a jelöltet nem sikerült pszichoanalízissel megszabadítani az állapotától, akkor nem tekinthetik alkalmasnak arra, hogy mások pszichoanalitikus kezelését végezze. Freud válasza Jonesnak, melyet az analitikus Otto Rank is aláírt, cáfol mindenfajta kapcsolatot valakinek a homoszexualitása és a lelki vagy szellemi rátermettségének korlátozottsága között.

Az azzal kapcsolatos aggályodat, kedves Ernest, hogy homoszexuálisokat felvegyünk a tagjaink közé, megfontoltuk, és nem értünk veled egyet. Lényegében nem zárhatunk ki egy ilyen személyt más kielégítő ok nélkül, ahogy azzal sem értünk egyet, hogy jogilag vádolhatóak lennének. Úgy érezzük, hogy ilyen esetekben a döntést a jelölt más tulajdonságainak alapos megvizsgálására kell alapozni. (33.o.)

Végül Freud 1935-ben megírta azt az azóta híressé vált levelet egy amerikai anyához, aki minden bizonnyal aziránt érdeklődött, hogy vajon a pszichoanalízis meg tudná-e gyógyítani a fiát a szexuális irányultságából. Freud válasza, mely 1951-ben látott nyilvánosságot, tartalmazza annak legvilágosabb kijelentését, hogy a homoszexualitás nem az a betegség vagy kórkép, mellyé későbbi pszichoanalitikusok megpróbálták tenni.

Leveléből úgy vettem ki, hogy a fia homoszexuális. Nagy hatást tett rám az a tény, hogy ön nem említi ezt a kifejezést a róla szóló információk között. Megkérdezhetem, hogy miért kerüli a kifejezést? A homoszexualitás bizonyosan nem előny, de nem is valami olyasmi, ami miatt szégyenkezni kéne, nem bűn, nem elfajzás, és nem is lehet betegségnek tekinteni; véleményünk szerint nem más, mint a szexuális működés egyik változata, melyet a szexuális fejlődés egy bizonyos legátlása okoz. Sok mélyen tisztelt egyén a múltban és jelen korunkban is homoszexuális, sokan a legnagyobb férfiak közül is közéjük tartoztak (Platón, Michelangelo, Leonardo da Vinci stb.). Hatalmas igazságtalanság, sőt kegyetlenség, a homoszexualitást bűncselekményként elítélni. Ha nem hisz nekem, olvassa el Havelock Ellis könyvét.
Amikor engem kérdez, hogy tudok-e segíteni, felteszem, úgy érti, hogy el tudom-e törölni a homoszexualitást, és helyére normális szexualitást tudok-e helyezni. A válasz, általános értelemben, az, hogy nem tudjuk megígérni, hogy ez elérhető. Néhány esetben sikerült előcsalogatnunk a heteroszexuális hajlamok hervadt csíráit, melyek jelen vannak minden homoszexuálisban; de az esetek többségében ez már nem lehetséges. Mindez az egyén tulajdonságain és életkorán múlik. A kezelés eredményét nem lehet előre megjósolni.
Amit az analízis tenni képes a fiáért, az más vonalon mozog. Ha a fia boldogtalan, idegbeteg, konfliktusok közt őrlődik, gátlásos a közösségi életében, az analízis harmóniát adhat neki, lelki békét, teljes hatékonyságot, akkor is, ha homoszexuális marad, és akkor is, ha megváltozik. (Idézi Jones, 1957. 195-196.o.)

Freud azért volt képes ilyen nagy mértékben leminősíteni a heteroszexualitást, mert az volt az elméleti kiidulása, hogy az egyén szexuális tárgyválasztása gyermekkorban történik egy szexuálisan még iránynélküli kiindulási pontból, ahelyett, hogy biológiailag elrendelt lenne.

Homoszexualitás a 20. században – 2. rész: Freud pszichoanalitikus követői

 

Hivatkozások:

Freud, S. (1905/1962) Three essays on the theory of sexuality. New York: Basic Books.

Freud, S. (1920/1959) The psychogenesis of a case of homosexuality in a woman. In E. Jones (Ed.), Sigmund Freud: Collected papers (Vol. 2, pp. 202-231). New York: Basic Books.

Bayer, R. (1981) Homosexuality and American psychiatry: The politics of diagnosis. Princeton, N.J.: Princeton University Press.

Lewes, K. (1988) The psychoanalitic theory of male homosexuality. New York: New American Library.

Jones, E. (1957) The life and work of Sigmund Freud (Vol.3) New York: Basic Books

A bejegyzés trackback címe:

http://szabadnem.blog.hu/api/trackback/id/tr8212130181

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.