A fordítás eredetije Sandra Lipsitz Bem: The lenses of gender című könyvének Gender Polarization című fejezetében található.

A Freudot követő időszakban az Egyesült Államokban a pszichológia mind a homoszexualitást, mind a transzvesztitizmust a szexualitással kapcsolatban vizsgálta – nem pedig a (társadalmi) nemmel kapcsolatban. Éppen ezért ekkoriban nemigen esett szó a nemi elhajlásról (vagyis arról, amit Terman és Miles 1936-ban ,,a szexuális temperamentum elhajlásának'' nevezett). 1952-ben azonban Christine Jorgensen nemzetközi szenzációvá vált azzal, hogy férfiként utazott Dániába, de nőként tért haza az Egyesült Államokba. Bár a nemváltoztatáson áteső vagy átesni akaró emberek iránti érdeklődés a késő 60-as, korai 70-es évek során érte el tetőpontját, már 1953-ban azért kardoskodott egy endokrinológus szakorvos, bizonyos Harry Benjamin, hogy a – ahogy ő hívta – nemi identitás transzszexuális megháborodása hivatalosan is külön betegségnek minősüljön. Benjamin szerint ugyanis rengeteg elkeseredett ember szenvedett ettől az el nem ismert betegségtől; ő maga is sok embert kezelt hormonokkal már a 20-as évek óta.

A „nemi identitás zavarát” – melynek a transzneműség egy alesetét képezte – végül el is ismerték külön betegségként 1980-ban. Ironikus, hogy az Amerikai Pszichiátriai Társaság éppen arra a DSM-III nevű listára vette föl a nemi identitási zavart, melyről a homoszexualitás – a pszichiátria történelmében először – lekerült. Ez talán nem véletlen. Talán a pszichiáter szakma ekkor még mindig olyannyira hitt a nemi rendhagyás beteges voltában, hogy bár a korszak politikai hangulata miatt ezt a hitet már nem lehetett a homoszexualitás patologizálásán keresztül kifejezni, megtalálták a módját, hogy valamilyen módon mégis kifejezzék.

A tünetek

A DSM-III szerint a következő három kritérium alapján lehet megállapítani a transzneműséget. Egyrészt „az illető a hozzá rendelt nemmel kapcsolatban azt érzi, hogy az számára kényelmetlen, illetve alkalmatlan”. Másrészt „az illető legalább két éven keresztül folyamatosan azzal az egyetlen gondolattal él, hogy meg akar szabadulni a meglévő elsődleges és másodlagos nemi jellegektől, és a másik nemre jellemző nemi jellegekkel akar rendelkezni”. A harmadik kritérium pedig, hogy az illető elérte már a serdülőkort. További jellemzők lehetnek még egyes eseteknél „a gyermekkorban már meglévő nemi identitási probléma”; a saját nemi szervek „visszataszító”-nak tartása; panasz azzal kapcsolatban, hogy „a hozzájuk rendelt nemre jellemző ruhákat kell hordaniuk, és sokszor inkább a másik nem ruháit hordják”; vagy „a másik nem tevékenységeit folytatják előszeretettel” és változó mértékben magukra veszik „a másik nem viselkedését, ruháit és modorát”. A szexuális orientáció terén nagy változatosság tapasztalható: van, aki aszexuális (nem érez szexuális vonzalmat senki iránt), van, aki homoszexuális, van, aki heteroszexuális, és van, aki „meghatározatlan”. A DSM-III szerint a transzneműség becsült gyakorisága egy a harmincezerhez a biológiai férfiak között és egy a százezerhez a biológiai nők között. A férfi-nő arány azok között, akik orvosi segítséget kérnek a transzneműségükre egy erre specializálódott klinikán, nagyon változó, az egészen magas 8:1 aránytól az egészen alacsony 1:1 arányig terjed. (DSM-III, 74-76.o)

A kezelés: műtét vagy terápia?

Még a pszichiáterek között sem volt soha egységesen elfogadott álláspont arról, hogy hogyan kell a transzneműséget kezelni. Sok pszichiáter a kezdetektől elutasította a nemi helyreállító műtét ötletét, mert, mint mondták, az csak a legnyilvánvalóbb tüntet kezeli, nem pedig a betegség igazi okát. Ettől függetlenül azonban a késő 60-as évektől kezdve már olyan híres egyetemeken is nyitottak nemi-identitás klinikákat, mint a John Hopkins Egyetem vagy a Minnesotai Egyetem az Egyesült Államokban. Lassan tehát a nemi helyreállító műtét mint kezelési lehetőség elfogadottá vált mind a pszichológusok, mind a transzneműek részéről.

A „műtét mint csodaszer” hozzáállás azonban megszűnt a 70-es évek vége felé, amikor egy ötven transzneműt vizsgáló kutatás arra az eredményre jutott, hogy nincs számottevő különbség a műtéten átesett és a műtéten át nem esett alanyok állapota között (Meyer & Reter, 1979). Ekkor a John Hopkins klinika (mely az első volt az Egyesült Államokban, ahol bevezették) megszüntette a műtétet. Mindenesetre a nemi helyreállító műtét és a transzneműség fogalmai bekerültek a köztudatba. Ez többek között néhány transznemű ember nyilvános kiállásának köszönhető, például Jan Morrisnak, aki könyv formájában írta meg saját történetét arról, hogy hogyan vált nővé (Conundrum, 1974), vagy Renée Richardsnak, aki a sport világában keltett felbolydulást azzal, hogy a műtéte után női teniszezők között versenyzett.

A veszélyeztetett gyerekek helyes irányba nevelésének kísérletei

Mivel a transzneműség alapvető zavarnak számított, és mivel a transznemű emberekre szemmel láthatóan semmilyen pszichoterápia nem hatott, pszichiáterek egy csoportja hamarosan úgy gondolta, sokkal hatékonyabb lenne a „veszélyeztetett” gyermekeket fölismerni és kiszűrni, majd beavatkozni a fejlődésükbe, ahelyett, hogy megvárnánk, míg kifejlődik belőlük egy felnőtt transznemű, akit aztán kénytelenek lennének alávetni egy – ki tudja, mennyire sikeres – műtétnek. Ebben a szellemben elkezdték tehát országszerte azonosítani, tanulmányozni és kezelni azokat a kisfiúkat és kislányokat – de főleg kisfiúkat –, akik szokatlanul sok, a másik nemre jellemző viselkedést és tulajdonságot mutattak (pl. öltözködési szokásokban, a másik nemre jellemző elfoglaltságok kedvelésében, vagy olyan kijelentésekben, hogy ők a másik nemhez akarnak tartozni). A legelső, még eléggé kezdetleges tanulmányt Richard Green publikálta (Californiai Egyetem, Los Angeles, 1974). A következő évtized összes kutatásának összefoglalójával Kenneth Zucker szolgált 1985-ben. Richard Green saját, tizenöt évet átölelő tanulmánya lányos kisfiúkról 1987-ben látott napvilágot.

Sokféle kezeléssel próbálkoztak ezekben a tanulmányokban. A legdurvább beavatkozások között (például George Rekers programjában) szülők és tanárok viselkedésmódosító technikákat alkalmaztak, hogy megszüntessék gyakorlatilag az összes, a gyerek neméhez nem illőnek tekintett viselkedéseket. Ezek közé tartoztak: a másik nem ruháinak a viselete, a másik nem játékaival játszás, a másik nem képviselőivel való együttjátszás; de még az is, hogy a gyerek a másik nemhez hasonló hanghordozással beszéljen vagy a másik nemre jellemző módon mozogjon (például az „elernyedt” csuklóval való gesztikulálás). A kevésbé durva programokban (például Richard Greenében) a hangsúly nem azon volt, hogy minden egyes, a nemhez nem illeszkedő viselkedésmódot megszüntessenek, hanem inkább azon, hogy segítsék a gyereket olyan, a nemének megfelelő tevékenységek és társas kapcsolatok kialakításában, melyekből személyes elégedettségérzéshez juthat.

Ezekre a „másik nemmel azonosuló gyerekekkel” kapcsolatos kutatásokra és terápiákra alapozva egy újabb nemi identitási zavar került föl a DMS-III listára a transzneműség mellé: a „gyermekkori nemi identitási zavar”. Olyan, a pubertás kort még el nem ért gyerekeket érint ez, akikben „folyamatosan és intenzíven él valamiféle kín a hozzá rendelt nemmel kapcsolatban” és akikben „él a vágy arra, illetve a ragaszkodás ahhoz, hogy ők a másik nemhez tartoznak”. Továbbá egy lánynak demonstrálnia kell „vagy a normális női ruháktól való irtózást és a sztereotipikusan férfias ruhák kedvelését, vagy a saját nőies anatómiai tulajdonságainak nem szűnő elutasítását”. Egy fiúnak pedig demonstrálnia kell „vagy a sztereotipikusan nőies elfoglaltságok kedvelését, vagy a saját férfias anatómiai tulajdonságainak nem szűnő elutasítását” (71.o).

Hogy megkülönböztessék azokat a gyerekeket, akik valóban nemi zavarral élnek azoktól, akik csupán nem követik a nemi sztereotipiákat, a DSM-III egyenesen hozzáteszi: „Ez a zavar nem csupán a gyerek kényelmetlenségérzete a nemi szerepekkel és viselkedésekkel kapcsolatban, mint amit például a lányos fiúk és a fiús lányok mutatnak; sokkal inkább egy alapvető összezavarodás azzal kapcsolatban, hogy milyen érzés normálisan nőnek és férfinak lenni” (71.o). Ami még inkább egyértelművé teszi számunkra, hogy ez a betegségmeghatározás mennyire nem világos, az az, hogy a DSM minden további kommentár nélkül megemlíti: „a nemi zavarral klinikára kerülő gyermekek között fiúk sokkal többen vannak, mint lányok” (72.o). Tudjuk, hogy társadalmunkban a fiúk mennyivel súlyosabban kerülnek megítélés alá, ha a nem a nemükre jellemző viselkedést mutatnak, mint a lányok. Talán az, hogy mennyivel több kisfiút azonosítanak nemi zavarral, mint kislányt, egy módja annak, ahogy a kultúránk ezt a kettős mércét kifejezi.

A gyermekkori nemi identitási zavar és a homoszexualitás kapcsolata

Bár a nemi zavarral rendelkező gyerekek fejlődésébe való beavatkozás eredeti célja az volt, hogy a később bennük kialakuló transzneműséget megakadályozzák, a hangsúly hamarosan áttolódott a homoszexualitás megelőzésére. A hangsúly eltolódásának okát a DSM-III így foglalja össze: „nagyon kevés” nemi zavarral rendelkező gyerekben alakul csak ki „transzneműség kamasz- vagy felnőttkorban”, de „a kisfiúk egyharmadában, kétharmadában vagy talán még többjükben homoszexuális irányultság alakul ki a kamaszkor során”. A lányok esetén azon kisebbség közül, akik „megtartják férfias önazonosságukat”, „néhányan” szintén homoszexuálisokká válnak (72.o). A gyermekkori nemi zavar és a homoszexualitás közötti kapcsolatot támasztja alá Zucker munkája, melyben a 80-as évek közepéig megjelent összes olyan tanulmányt vetette össze, melyek nemi zavarban szenvedő gyerekek kamasz- és felnőttkorát dokumentálta, valamint Green eredményeinek összefoglalója is, mely a sokatmondó A „fiús lány szindróma” és a homoszexualitás kialakulása címet viseli.

Két magyarázat volt népszerű arra, hogy miért „alacsony a transznemű kimenet aránya” (Zucker, 1985) a nemi zavarral rendelkező gyerekek között. Először is a terápia maga közrejátszhatott abban, hogy a zavar kifejlődése más irányt vett. Másodszor pedig mivel a transznemű felnőttek aránya a népességben sokkal alacsonyabb, mint a nemi zavarral rendelkező gyerekeké, pusztán statisztikailag nézve igen nehéz kapcsolatot kimutatni e kettő között – ehhez egy olyan nagyszámú mintára lenne szükség, mely ezeknek a viselkedésmódosító programoknak nem állt rendelkezésére. A homoszexualitás azonban egyáltalán nem ritka jelenség; tehát sokkal könnyebb kimutatni bármilyen létező kapcsolatot. Fontos megjegyezni, hogy egy nagyléptékű tanulmány a felnőtt homoszexuálisokról (Bell, Weinberg & Hammersmith, 1981) is kimutatta a kapcsolatot a homoszexualitás és a gyermekkori „nemi rendhagyás” között az Egyesült Államok népességében. Így tehát nem csodálkozhatunk azon, hogy a gyerekkori nemi zavarok vizsgálata, melyet tulajdonképpen a nemi rendhagyás egy alesetének is tekinthetünk, is megtalálta ugyanezt a kapcsolatot – elsősorban a kisfiúk esetében.

A helyes irányba nevelés kritikája

Mivel a gyerekek viselkedését módosító programok elemzése során csak nagyon kis számban találtak felnőttkori transzneműséget, de nagy számban találtak homoszexualitást, a kritikusok egyenesen azzal vádolták meg a programokat, hogy „alattomos módon arra irányultak, hogy a eltiporják az éppen kifejlődő meleg identitást a gyerekekben” (Morin &Schultz, 1978. 142.o). Ez a kritika George Rekers esetén megalapozottnak látszik: ő ugyanis boldogan eltaposta volna a homoszexualitást, szerinte az ugyanis egy szexuális perverzió, melyet „a gyanútlan közvéleménynek két, kölcsönösen beleegyező felnőtt ember jogaként adtak el” (1982b, 88.o). Azonban Richard Green megérdemel némi felmentést e kritika alól: egyrészt mivel ő volt az egyik szószólója annak, hogy a homoszexualitás kerüljön le a mentális betegségek DSM-III listájáról, másrészt mivel az ő elsődleges célja az volt, hogy segítsen azoknak a gyerekeknek, akiket társadalmi kiközösítés sújt, és akik rendkívüli módon elégedetlenek az igazi nemükkel. Ami viszont biztosan az egyik programban sem történt meg, hogy a gyerekeket a saját identitásukat megerősítő módon próbálták volna segíteni abban, hogy ne érje őket kirekesztés. Ehelyett a programok a gyerekeket betegnek nyilvánították, és arra kérték őket, hogy változtassák meg a lényük egy alapvető fontosságú részét; egy olyan részét, mely legalább annyi tiszteletet érdemelne a kultúránktól, mint a vallás vagy a származás. A kritikusok tehát joggal mutattak rá, hogy egy olyan, demokratikus és pluralista társadalom, mint az Egyesült Állam, nem diszkriminálja a vallási és etnikai kisebbségeket azzal, hogy megkéri őket, térjenek át vagy fehérítsék ki magukat. Teljesen hasonló módon tehát nem szabadna diszkriminálni a nemi kisebbségeket azzal, hogy megkérjük őket, vagy legyenek olyan neműek, mint aminek születtek, vagy operáltassák át magukat.

Elég baj az, hogy a pszichiátria betegnek nyilváníthatott és kezelhetett olyan gyermekeket, akiknek tulajdonképpen nem is volt semmilyen mentális betegségük. De ami még rosszabb, hogy ezzel a pszihiáterek újra arra használták föl majdnem papi erejüket, hogy a társadalom nemi kettéosztásának gyakorlatát megerősítsék. Azáltal, hogy leírnak és betegségként azonosítanak olyan eseteket, amikor valaki eltér a meglévő kötelező női-férfi viselkedési formáktól, azt erősítették meg, hogy a nemi kettéosztás természetes, és a biológiai neméhez a társadalmi nemét hozzárendelni tudó személyiség az egészséges személyiség.

További olvasnivaló:

Nemi elhajlás: szexológia a 19. században

Gender

Nemi kettéosztás (polarizáció)

Homoszexualitás a 20. században – 1. rész: Freud

Homoszexualitás a 20. században – 2. rész: Freud pszichoanalitikus követői

Homoszexualitás a 20. században – 3. rész: a szexualitás kialakulásának társadalmi okai

Hivatkozások:

Terman, L.M. & Miles, C.C. (1936). Sex and personality: studies in masculinity and femininity. New York: McGraw-Hill.

Benjamin, H. (1966). The transsexual phenomenon. New York: Julian Press.

DSM. Lásd: American Phychiatric Association.

American Phychiatric Association. (1980) Diagnostic and statistical manual of mental disorders (3rd. ed.). Washington, D.C.: American Phychiatric Association.

Meyer, J.K. & Reter, D.J. (1979) Sex reassignment. Archives of General Psychiatry, 36, 1010-1015.

Morris, J. (1974) Conundrum. New York: Signet.

Green, R. (1974) Sexual identity conflict in children and adults. Baltimore, Md.: Penguin.

Zucker, K.J. (1985) Cross-gender-identified children. In Steiner, 1985, pp. 75-174.

Green, R. (1987) The "sissy boy syndrome" and the development of homosexuality. New Haven, Conn.: Yale University Press.

Bell, N.J., Weinberg, M.S. & Hammersmith, S.K. (1981) Sexual preference: Its development in men and women. Bloomington: Indiana University Press.

Morin, S.F. & Schultz, S.J. (1978) The gay movement and the rights of children. Journal of Social Issues, 34, 137-148.

Rekers, G.A. (1982) Shaping your child's sexual identity. Grand Rapids, Mich.: Baker Book House.